|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 224 találat | lapozás: 1-30 ... 181-210 | 211-224 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Tonk Sándor 2013. augusztus 23.„Az építők felfelé, mi, régészek lefelé dolgozunk"„Olyan munka a miénk, amit csak terepen lehet végezni, és ahol nincs két egyforma nap. Amikor nagyon melegem van vagy nagyon fázom, akkor arra gondolok, hogy amikor kész lesz, az én két kezem munkája is benne lesz. Ez a legnagyobb elégtétel." Beszélgetés Mihálka Nándor nagyváradi régésszel. – Pályaválasztása összefügg-e azzal, hogy 1990 után sokan „vetették rá magukat" a történelemre, gondolván, hogy végre szabad a gazda? – Jóval előbb, az általános iskolában szerettem meg a történelmet, illetve talán még hamarabb, hiszen édesapám is történelmet végzett, s ha később nem is gyakorolta, az otthoni könyveink jó része történelmi témájú. De ha pontosan meg akarnám ragadni a döntésem pillanatát, akkor az mindenképpen Gárdonyi regényének, az Egri csillagoknak az elolvasásához köthető. Az általános iskolában, a volt 9-es, jelenleg Szacsvay Imre nevét viselő iskolában nagy hangsúlyt fektettek és fektetnek jelen pillanatban is a történelemismeretre, de az igazi „sokkhatás" a gimnáziumban ért, ahol Anderkó Katalin tanárnő irányításával több vetélkedőn is részt vehettem, úgyhogy adódott az én pályaválasztásom. Mindehhez hozzájárult az is, hogy a szüleim rám bízták, azt mondták, legyen minden úgy, ahogy én döntöm el. Hogy részükről szabad kezet kaptam, föl sem merült, hogy az itthoni, nagyváradi egyetemen tanuljak tovább. Vagyis természetes választás volt Kolozsvár is. – Az egyetemen azt kapta, amit várt, vagy megjelent a „nem ilyen lovat akartam" érzés? – Mindenképpen azt kaptam, amit vártam, és örömmel vettem, hogy már az elején szűkíthettem az érdeklődésemet, ilyen tág területen ugyanis képtelenség mindennel foglalkozni, minden iránt érdeklődni: már az egyetemen is inkább a középkor felé fordultam. Hogy ez az Egri csillagok miatt volt-e, vagy mert a kollégák többségét a jelenkor, a mai problémák érdekelték, nem tudom, de azt hiszem, hogy engem elsősorban a középkor közhelyszerű „sötétsége" érdekelt, az, hogy a mai világnál meseszerűbb, ugyanakkor a középkori magyar világ mondhatni sokkal ismertebb, illetve megismerhetőbb. Mi még nem fogtuk ki a bolognai rendszert, de már mi is sokan voltunk, úgyhogy tanárainknak nem sok ideje jutott külön foglalkozni egy-egy diákkal. Majdnemhogy autodidaktaként készültünk, vagyis a tanároktól megkaptuk az irányelvet, a könyvészetet, az viszont már rajtunk múlt, hogy mennyire ássuk bele magunkat egy-egy témába, mennyit olvasunk hozzá. És természetesen voltak olyan igazi tanáregyéniségek is, akik nem engedték túl szabadon száguldozni a csikódiákokat, mindig a helyes irány felé tartották a gyeplőt. Így emlékszem vissza Tonk Sándor professzorra és Rüsz-Fogarasi Enikő tanárnőnkre. Nagyon sokat tanultam tőlük. – Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy minden olajozottan, szinte magától értetődően alakult. A problémák a mai, szabadnak nevezett világban, a tanulmányok elvégeztével szoktak kezdődni. Életrajzi adataiból úgy tűnik, hogy e téren sem akadtak gondok. – Friss végzettként az élet kapujában bizony én is nézelődtem erre meg arra, azt gondolván közben, hogy akkor most merre is? Egyetemistaként nem sokan töprengenek azon, milyen is lesz a munkahelyük, de a diákéveknek vége lett. Azokat az éveket jól meg kell élni, aztán meg...? Hát igen, megjelent előttem is a nagy kérdőjel. Egyben biztos voltam: tanár nem akarok lenni. Harmadéven tartottuk a pedagógiai gyakorlatokat és én már a második óra után tudtam, hogy nincs bennem egy szemernyi tanári véna sem. Tehát a végzés után szóba sem jött a tanítás, közbe jött viszont ismét a „törvényszerű véletlen": a váradi vár. Így kerültem a műemlékvédő alapítványhoz, ahol mai napig dolgozom. Egyébként a várral kapcsolatos első emlékeim a 90-es évek elejéhez kötődnek, amikor a barátaimmal arrafelé bicikliztünk, kívülről fel lehetett a falakon mászni és megnézni, mi is történik odabent. Jó nagy gödröket láttunk, illetve mi akkor gödröknek láttuk a már megkezdett ásatásokat. Tény, hogy bennem úgy maradt meg, mint valami nagyon furcsa, érdekes világ. És ez ma sincs másképp, amikor szinte-szinte ott lakom, mivel a nap nagy részét ott töltöm. – Egy ideje egyre többet lehet hallani-olvasni a vár felújításáról, jobban mondva már 90 után beszéltek a szándékról, de rögtön a mondat végén arról is, hogy sajnos, nincs rá pénz. Ezek szerint lett pénz? – Részben igen, vagyis az első, a legfontosabb alaplépések megtételéhez igen. Nagyon komoly, négy évig tartó dokumentáció után 2010-ben elnyertünk egy uniós pályázatot. Régészek, művészettörténészek, építészek, mérnökök dolgoztunk együtt a pályázat összeállításán, és nyertük el a 8 millió eurós támogatást. A teljes felújításra talán még ötször ennyi sem volna elég, de konkrétan megvan, mire lehet ezt felhasználni a 2015. augusztusi határidőig. A lényeg az, hogy sikerül megőriznünk a várat a pusztulástól, mert ha még sokáig tanakodunk, és várjuk a jó szerencsét, összedőlt volna. A cél, hogy minél előbb bekerüljön a turisztikai körforgásba, és lassan önfenntartóvá váljék, mint az egri és a gyulai vár. Ez a mi esetünkben kb. tizenöt-húsz év múlva jöhet számításba úgy, hogy közben folyamatosan nőjön a turisták száma. Nagyon jó példa számunkra az említett két vár, az egri és a gyulai, mert nagyon szépen felújították, nagyon jól karbantartják, és nagyon nagy turistaforgalmat képesek fogadni. Nálunk jelenleg a csatornázási munkálatok folynak, természetesen régészeti felügyelettel. A város vezetése igyekszik a figyelem előterében tartani a várat: a negyedévenkénti sajtótájékoztatóknak éppen az a céjuk, hogy a váradi polgárok is napirenden legyenek a felújítás ütemével. A munkálatokban nagyon sok intézmény vesz részt a befektető polgármesteri hivatal és a három kivitelező cég és a régészeti feltárásokat irányító múzeum mellett – márpedig ennek az egésznek olajozottan kell működnie, nehogy elakadjon a munka. A figyelemfelkeltés másik eszköze a különböző rendezvények: a várnapok (ez július elejéről az idén átkerült a Nagyváradi Ősz műsorkínálatába), a majálisok, ifjúsági és gyermekprogramok, újabban pedig a 2010-ben átadott nyári színház előadásai. A vársáncban szép parkot alakítottak ki, sokan viszik oda a városba látogató rokonokat, barátokat, de kellemes kikapcsolódásként is kezdenek odaszokni a váradiak. A színházat is szeretik, elsősorban a fiatalság, olyannyira, hogy bár 750 férőhelyes, legtöbbször százzal többen jönnek, felülnek a falakra, vagy ahová tudnak. Jómagam a felújítási munkában elsősorban a dokumentálással foglalkozom, részt veszek a régészeti feltárásokban és a nyári meleg, por, a téli nyirkosság, sár ellenére tiszta szívből mondom, hogy nagyon élvezem. Olyan munka a miénk, amit csak terepen lehet végezni, és ahol nincs két egyforma nap. Amikor nagyon melegem van vagy nagyon fázom, akkor arra gondolok, hogy amikor kész lesz, az én két kezem munkája is benne lesz. Ez a legnagyobb elégtétel. És a munkánk másik fontos jellemzője: az építők, felújítók felfelé dolgoznak, mi, régészek lefelé. Minket az a cél motivál, hogy a középkori várból a legtöbbet be tudjuk mutatni a közönségnek. A vár igazi értékei ugyanis a föld alatt vannak: eddigi legnagyobb elégtételünk volt a középkori püspöki székesegyház feltárásának az elkezdése. Mondogattuk is eleget, hogy ezért érdemes volt annyi port beszívni. Ezzel az épülettel kapcsolatban az az érdekesség, hogy a 16. századtól kezdve folyamatosan bontották, majd Bethlen Gábor döntötte el végleg, hogy le kell bontani. A vár új stratégiai elrendézésében nem lett volna szerepe, s egy ágyútüzes támadás esetén összedőlt volna. Az építőanyagot újra felhasználták a fejedelmi palota és a Bethlen-bástya megépítéséhez. 1912-ben készült egy összesítő rajz, mely a székesegyház addig feltárt és hipotetikus alaprajzát ábrázolja, de miután tavaly részlegesen feltártunk egy kápolnát, ezt újra kell gondolni. A kápolnát egyébként a 15. század második felében építették hozzá a székesegyház északnyugati tornyának északi oldalához. Jelenleg a középkori vár nyugati kapujának feltárásán dolgozunk, szeretnénk konkrétan megállapítani, hogy néztek ki a középkori védművek, hiszen ezeket ki kell majd rajzolni az új padozaton, a leletanyagot mentjük, fel szeretnénk tárni, milyen átépítések folytak, vagyis a szó szoros értelmében minél több információt akarunk „kibányászni" a régészeti szelvényekből, mert ahogy mondtam, a középkori püspökvár igazi értékei még a föld alatt vannak. – Ez az úgymond „láthatatlanság" nem csapda? Gondolok itt ugyanannak a történelmi eseménynek a más és más szempontból való értékelésére. – Szerencsére a váradi vár esetében ilyen „értelmezési" különbség szóba sem jöhet, semmit nem lehet eltussolni, megváltoztatni, mivel nagyon széles körben ismert tényekről-eseményekről kapunk újabb híreket a leletekből. Gondolok itt arra, hogy 1557-ig itt volt a püspöki székhely, majd a végvári rendszer legfontosabb erődítményeként átépítve működött tovább, 1660 és 1692 között török fennhatóság alatt állt, a Habsurg-uralom idején pedig kaszárnyává fokozták le. 1945 után a belügyminisztérium egysége lett, 1990 és 2006 között pedig megindult az enyészet rombolása. Már beszéltünk arról, hogy a felújítási szándék ellenére gyakorlatilag semmi sem történt – a pénzhiány miatt. A bérlők lelakták a várat, semmi érdekük nem lévén az állag megőrzésére. Na de ennek szerencsére vége, bátran mondhatom, hogy haladunk a munkával. A 2015-ös határidőig természetesen nem tudunk mindent feltárni, hiszen 9 hektár az összterülete, de a fontosabb helyszíneket megfigyeljük, dokumentáljuk, és ha lesz rá fedezet, a feltárást folytatni lehet. – A várba látogató turisták milyen mértékben ismerik a történetét? Kapnak-e ismertetőket, reklámanyagokat? – Ahogy az máshol is előfordul, egy-két tájékozott turista mellett a legtöbben tájékozatlanok. Egyelőre még nincsenek ismertető kiadványaink, majd ha az elsődleges felújitással végzünk, azok is lesznek. Sokszor kalauzolok én is csoportokat: körülbelül tiz percben elmondom a vár rövid történetét, kezdve onnan, hogy Szent László alapította, akit aztán itt temettek el, és avattak szentté, röviden összefoglalva a már említett fontosabb eseményeket. – Az elmondottakból egy nagyon szép, változatos, inkább hivatásnak, mint szakmának mondható régészpálya körvonalazódott. Mégis megkérdezném, hisz fiatal emberrel beszélgetek, gondolt-e változtatásra, pályamódosításra? – Voltak esetek, hogy átvillant: nem volna rossz az építőmunka sem, az építészet, az építőmérnökség, de ilyenkor mindig beugrik az ellenérv is, a számokkal való barátságtalan viszonyom. Soha nem értettem hozzá, annyira nem, hogy tudat alatt talán még ez is hozzájárult a pályaválasztáshoz. Nagy elvágyakozásra nincs is szükség, ugyanis a munkámnak a történelem mellett a művészettörténet és a régészet is szerves része, s bár ezek a szakterületek inkább csak járulékosak, de egyre járatosabb leszek a folyamatos, intenzív önképzésnek köszönhetően. Hosszabb távú terveim között szerepel, hogy a teljes felújítás alatti kutatásból egy nagyobb mérvű kiadványt állítanánk össze, a szakemberek és a nagyközönség számára. – Ismer olyan frissen érettségizetteket, akik ugyanolyan elkötelezettek a középkori történelem iránt, mint amilyen elszántsággal Mihálka Nándor jelentkezett a kolozsvári egyetemre? – Épp a napokban találkoztam egy jövendő kollégával: nálunk jártak a tamásváraljai IKE-sek, egyikük most jutott be a régészetre. Elmondtam neki, hogy én legelőször egy Nagykároly melletti ásatáson döbbentem rá, hogy ez a munka nem untatna soha, illetve azt is, milyen fontos az önképzés, s hogy nekünk milyen szerencsénk van a sok, könnyen hozzáférhető magyarországi és hazai bibliográfiával. Próbáltam fokozni a szakma iránt amúgy is meglévő érdeklődését azzal, hogy a bőséges leletanyagból egyre lejjebb és lejjebb haladva milyen sok új történet bontakozik ki, milyen analógiákkal dolgozunk, egyszóval milyen csodálatos világ bukkan elő munkánk nyomán – a föld alól. Mihálka Nándor 1980. szeptember 8-án született Bukarestben, a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban érettségizett, 2004-ben pedig elvégezte a kolozsvári egyetem történelem szakát, azóta a Bihar Megyei Műemlékvédő Alapítványnál dolgozik. Molnár Judit Krónika (Kolozsvár) 2013. október 3.Sapientiás épületavató Orbán Viktor nélkülA korábbi tervekkel ellentétben nem Orbán Viktor miniszterelnök avatja fel október 4-én, pénteken a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem új kolozsvári épületét. A felsőoktatási intézmény szerdán a Krónikát arról tájékoztatta, hogy a napokban elszenvedett sérülése miatt a kormányfő nem utazhat a kincses városba, ezért videoüzenetben köszönti majd az ünneplőket. A Miniszterelnöki Sajtóiroda kedden adott ki tájékoztatást arról, hogy sportsérülés miatt Orbán Viktor lábműtéten esett át hétfőn egy budapesti kórházban. Havasi Bertalannak, a sajtóiroda vezetőjének közlése szerint edzés közben sérült meg a kormányfő, aki a sikeres kezelést követően kedd reggel el is hagyta a kórházat. A Sapientia Természettudományi és Művészeti Kara új székhelyéül szolgáló ingatlana hivatalos átadásának díszvendége Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettese lesz. A felsőoktatási intézmény szenátusa által tavaly az Egyetem Napjává nyilvánított pénteki ünnepségen ugyanakkor részt vesz többek között Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára, Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikáért felelős államtitkára, Naszvadi György, a Nemzetgazdasági Minisztérium államháztartásért felelős államtitkára, Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek, Böcskei László nagyváradi és Schönberger Jenő szatmárnémeti katolikus püspök, Csűry István királyhágómelléki református püspök, Adorjáni Dezső evangélikus püspök és Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök. A városvezetést Emil Boc polgármester és Horváth Anna alpolgármester képviseli. Az 5000 négyzetméteres épületegyüttes mintegy ötmillió euróba került; a tervezés költségeit az egyetem saját forrásokból biztosította, az építés költségeit (az összköltségek mintegy 90 százalékát) a magyar állam bocsátotta az intézmény rendelkezésére. Különben a pénteki ünnepség keretében posztumusz Bocskai-díjban részesül Tonk Sándor professzor, az egyetem első rektora, az egyetemet működtető Sapientia Alapítvány első elnöke. Bocskai-díjat kap Szilágyi Pál professzor, az egyetem volt rektora, jelenlegi rektori tanácsos. Post mortem tiszteletbeli professzori címben részesül dr. Bege Antal, a marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kar docense, ugyanakkor kiváló oktatói díjban részesül Tapodi Zsuzsanna, a csíkszeredai Gazdasági és Humántudományi Kar docense. Rostás Szabolcs Szabadság (Kolozsvár) 2013. október 4.Semjén Zsolt: a Sapientia egyetem a megmaradás fundamentuma és szimbóluma –A magyar megmaradás fundamentumának és szimbólumának nevezte Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet az intézmény új, kolozsvári épületének avatóünnepségén. Semjén Zsolt a magyarság megőrzését, kimunkálását és felmutatását kiemelt feladatnak nevezte. „Ez az a gazdagság, amit csak mi magyarok adhatunk az emberiségnek. Ezért kell a magyar egyetem, a magyar oktatás" – jelentette ki a miniszterelnök-helyettes. A miniszterelnök-helyettes keresztény megközelítéssel mind a kozmopolitizmust, mind a sovinizmust antropológiai tévedésként mutatta be. Úgy vélte, kinek-kinek nemcsak a családja, a rokonai, a szomszédjai felé vannak „állapotbeli kötelezettségei", hanem a nemzete felé is, és az „égi hazához is hűtlen, aki a földi haza sorskérdései elől dezertál". Elmondta, amiként csak az oroszság adhatta a világirodalomnak Dosztojevszkijt, és csak a németség adhatta a világ zenekultúrájának Wagnert, ugyanúgy csak a magyarság adhatta Arany Jánost, Ady Endrét vagy Bolyai Jánost. Semjén Zsolt a magyar nyelv zsenialitásának tulajdonította, hogy a magyarság számarányán felül adott Nobel-díjas tudósokat. Ezért rendkívül fontosnak tartotta, hogy magyar nyelven folyjon a magyar fiatalok oktatása. Mint elmondta, ez a tudomány érdekét is szolgálja, hiszen a magyar nyelvű gondolkozás olyan távlatokat nyit, amelyek más nyelveken nem látszanak. Az egyetemépítés nemzetpolitikai fontosságára is kitért beszédében a miniszterelnök-helyettes. Kijelentette, óriási szerep hárul az intézményre a közösséget képviselni tudó értelmiség kinevelésében. Úgy vélekedett, a magyar állam értelme és célja, hogy a magyar nemzet fennmaradjon és az emberek életminősége javuljon. A nemzet megmaradásához azonban mind a magyarországi magyarság, mind az elszakított nemzetrészek és a diaszpóra magyarsága fennmaradását szükségesnek tartotta. „Az erdélyi magyarság legyen biztos abban, hogy számíthat Magyarországra, a magyar kormányra, és mi is számítunk önökre" – fogalmazott Semjén Zsolt. Az egyetem szenátusa Bocskai-díjban részesítette az egyetem két korábbi rektorát, Tonk Sándort és Szilágyi Pált. Tonk Sándor posztumusz kapta meg az elismerést, amelyet korábban Orbán Viktornak és Németh Zsoltnak is megítéltek. Az egyetemépület ünnepélyes átadásán Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára, Répás Zsuzsanna, a nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár és Lévai Anikó, Orbán Viktor felesége is részt vett. A felavatott épületet az erdélyi történelmi magyar egyházak vezetői áldották meg. A magyarországi vendégeket Emil Boc és Horváth Anna, Kolozsvár polgármestere és alpolgármestere fogadta a repülőtéren. A magyar állami támogatással felépített 5000 négyzetméteres hasznos területű kolozsvári egyetemépület mintegy ötmillió euróba (1,5 milliárd forintba) került. MTI Erdély.ma 2013. október 10.A magyar megmaradás fundamentuma és szimbólumaTordai út Óvár felőli végében magasodik a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem új otthona. Az öt és hatemeletes épületegyüttest október 3-án ünnepélyes keretek között adták át a jelenleg négyszáz fős akadémiai közösségnek. A fagyos reggel nyomait még hűen őrző belső udvaron a meghirdetettnél kicsit korábban vágta át a nemzetiszínű szalagot Semjén Zsolt Magyarország miniszterelnök-helyettese, Dávid László a Sapientia EMTE rektora és Tonk Márton, az egyetem Természettudományi és Művészeti Karának dékánja, ám a pillanat így is ünnepélyes volt. Az előzetes tervekkel ellentétben Orbán Viktor miniszterelnök sportbalesete következtében nem vett részt a Sapientia kolozsvári karának otthont adó épület ünnepélyes átadásán, Lévay Anikó, a miniszterelnök felesége tette tiszteletét az eseményen. A történelmi egyházak vezetői megáldották az oktatási intézmény épületét. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke – aki egyúttal a Sapientia Alapítvány elnöke is – a 111. zsoltár örök igazságát elevenítette fel: Timor Domini principium sapientiae, vagyis az Úrnak félelme a bölcsesség kezdete. Az alapítóegyházak további képviselői mellett a magyar kormány is népes küldöttséggel volt jelen, ami egyáltalán nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy az ötmillió eurós költségvetésű építkezés kilencven százalékát az anyaországi kormány állta. Az ünnepélyes épületavatást egyébként az idén második alkalommal megrendezett, Egyetem Napja elnevezésű sapientiás piros betűs napra időzítették. Az emelkedett esemény további jellegzetessége volt, hogy valamennyi meghívottat akadémiai címének megfelelően köszöntöttek. A friss faillatot árasztó kétszáz férőhelyes aulában uralkodó komoly és kimért hangulat a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészeinek és barátaiknak kilenctagú együttese oldotta két könnyed zeneszámmal: a Loose Neckties Society ráadásul a Ladánybene 27 nevű együttes Kell egy ház című számát is átdolgozta kicsit: „a sapis szív örökké dobog”. Ünnepi beszédében Tonk Márton az egyetem szellemi alapjainak fontosságát hangsúlyozta. „Mivel hisszük, hogy immár erős a fundamentum, két évvel ezelőtt eljött annak is az ideje, hogy valódi falakat is építsünk, hogy saját otthonába költözhessen a kar. Köszönet illeti Magyarország kormányát, akik az egyetemalapítással és töretlen támogatásukkal hozzájárultak a Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda tengelyen zajló önálló erdélyi magyar felsőoktatás újbóli megteremtéséhez, és ezen épület felépítéséhez is. De köszönet illeti Magyarország minden adófizető polgárát, nemzettársainkat is. Merjük hinni, hogy döntő többségük saját elhatározásából is támogatólag cselekedett volna” – fogalmazott a dékán. Kató Béla, a Sapientia Alapítvány elnöke egyértelműsítette: ha a református egyház nem kapja vissza az egyetem épületének helyt adó 11 áras telket, nem találtak volna központi helyszínen megfelelő területet, ugyanis minden korábbi vásárlási kísérlet meghiúsult, amikor kiderült az építkezés célja. Dávid László, a Sapientia EMTE rektora beszédében szükséges lépésnek nevezte a Sapientia és a Partiumi Keresztény Egyetem jelen állás szerinti működését mindaddig, míg létre nem jön az államilag támogatott önálló magyar egyetem. „Bár tudjuk, hogy a körülmények játéka folytán itthon, Erdélyben még nem igazán lehet államinak nevezni, de a közszolgálati jelzőt már bizonyosan kiérdemli. Az önálló magyar oktatás itt és most már kilépett az áhított lehetőségek közül, valóság, és mindenkori életünk, sőt, hamarosan a múltunk része lesz” – fogalmazott Dávid László. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes beszédében az egyetemes emberiséggel szembeni elsődleges kötelességnek nevezte magyarságunk megőrzését és felmutatását. „Ha nincs egyetem és nincs magyar oktatás, akkor nem lesz olyan magyar értelmiségi, aki a közösség érdekeit hangsúlyosan meg tudja jeleníteni. A közösség megmaradása nem lehetséges értelmiség nélkül, ez pedig nem lehetséges anyanyelvi oktatás nélkül, ezért a Sapientia a magyar megmaradás fundamentuma és szimbóluma” – fogalmazott Semjén. A második Egyetem Napján posztumusz Bocskai-díjat adtak át Tonk Sándornak, a Sapientia első rektorának – a díjat özvegye vette át –, szintén Bocskai-díjban részesült Szilágyi Pál professzor, az egyetem egykori rektora. Dr. Bege Antal, 49 évesen elhunyt matematikus, a marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kar docense post mortem tiszteletbeli professzori címben részesült, míg dr. Tapodi Zsuzsannát, a csíkszeredai Gazdasági és Humántudományi Kar docensét kiváló oktatói díjjal tüntették ki. Dénes Ida Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2013. december 14.Az alapító és a septuagenariusÜnnepi összejövetel Fülöp Géza és Nagy Miklós Kund tiszteletére A teljes telt ház ellenére családias, jókedélyű és igen nívós ünnepi összejövetel keretében ünnepelték Marosvásárhely két ismert személyiségét csütörtök délután a Bernády Ház nagytermében. A Kemény Zsigmond Társaság által szervezett esten Fülöp Gézát, a társaság főtitkárát visszavonulása, Nagy Miklós Kund művészeti írót, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának alelnökét pedig hetvenedik születésnapja alkalmából köszöntötték a jelenlevők. Csíky Boldizsár zeneszerző, a KZST elnöke, az est ceremóniamestere elöljáró beszédként és köszöntőként elmondta: Fülöp Géza nélkül nemigen tudják elképzelni a társaság működését. – A kezdetektől lelkesen állt a KZST újraalapítása mellett. Amint lehetett, azonnal mozdultunk. Fülöp Géza ebben vezető szerepet játszott, és azóta is folyamatosan fenntartotta a társaság működésének színvonalát. Balás Árpád Fülöp Géza életútját ismertette, és megjegyezte: tanár volt, vegyész, aki 1961-ben került Marosvásárhelyre. Vegyészként, kutatóként, informatikusként dolgozott 1990-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig – azóta vesz teljes gőzzel részt a KZST munkájában. – Volt akinek folytatni a munkásságát Tolnaitól Molteren keresztül Farczádi Elekig. Fülöp Géza minden munkáját önkéntesként, fizetség nélkül, belső késztetés alapján végezte. Ez nagyon ritka dolog, és végtelen szerénységére is jellemző. Haller Béla mint a Castellum Alapítvány, rokon szervezet elnöke szólalt fel. – A rendszerváltás óta sok minden felbukkant, és sok minden eltűnt. Csak az állandóság hiánya állandó. A KZST 137 éve az értelem és a tudás ajándékait osztogatja. Észrevehetjük: a virágzás korszakai kevésbé a történelmi körülményektől, mint a társaság élére állt személyiségek kvalitásaitól függenek. Az újjáalakult KZST visszaállította a tudományos előadás rangját, amit a közvetlen művészi előadás élményével gazdagított. Fülöp Géza szervezett, tanított, fordított és közben az informatikáról szóló nagy értékű könyveit írta. A szervezés prózai műveleteivel is foglalkozott, amelyek elvégzéséhez a legnagyobbak alázata szükségeltetik – és mindezt azért, hogy elkezdődhessen a várva várt, kedd esti KZST- előadás. Kovács Leventét egy – Fülöp Géza előtt tisztelgő – rövid disztichon, azaz epigramma írására kérte fel Csíky Boldizsár. Mint azt a rendező elmondta, az erdélyi kultúra örök rejtélye marad, hogy miért épp őt szemelte ki e feladatra. De becsülettel helytállt, a hibátlanul megírt vers felolvasását követően pedig Fülöp Géza szólalt fel "az utolsó szó jogán". – Amikor elvállaltam a KZST-ben betöltött szerepemet, tudtam, nem leszek a második Sényi László. Nem lettem, de azért igyekeztem. Az újjászületett társaság első időszakából a már elmentek emlékének is adózzunk – Imreh Ernő, Oláh Tibor, Tonk Sándor, Dóczi Tamás és még sorolhatnám. Nagyon jó csapat volt. Aztán lassan sorra eltűntek az emberek, ki az örökkévalóságba, ki Kanadába. A második "váltás" – Csíky Boldizsár, Máthé Márta, Kovács Bányai Réka, Câmpean Annamária – hűen folytatta az elődök munkáját. A pályafutásom során egy dologra voltam büszke: arra, hogy sikerült sok, igencsak neves embert Marosvásárhelyre szólítani, akik előadásaikkal a KZST dicsőségére váltak. Ez mindig örömmel töltött el, és kívánom a társaságnak, hogy minél hamarabb megtalálja a második Sényi Lászlót. Az est második felének ceremóniamesteri szerepét Borbély László, a Bernády Alapítvány kuratóriumának elnöke vette át. Az ünnepi összejövetel ezen részében Nagy Miklós Kundot köszöntötték születésnapja alkalmából, és az ünnepelt természetéhez hű és méltó poénok sokasága sem maradt el. – Sokat gondolkoztam azon, hogy mi Nagy Miklós Kund legjellemzőbb vonása? És rájöttem: az, hogy örökifjú. Alázat, tisztelet, műveltség, szorgalom, emberség, munkabírás, empátia jellemzi. Amióta ismerjük egymást, soha nem hallottam kiabálni. Van amit tanulni tőle, nélküle nagyon szegény lenne a Bernády Alapítvány. Soha nem mondott nemet, mindig voltak jó ötletei, és oroszlánrésze van abban a munkában, amit végzünk. Ő hozta a tudást, a műveltséget, a rálátást az alapítvány életébe – mondta köszöntőjében Borbély László. Karácsonyi Zsigmond hozzátette: – Nagy Miklós Kund mindmáig csibész maradt. Újságíróként pedig polihisztor. Egy sportolásra vágyó fiatal, aki könyvek közé bezárva élt, mégsem akart íródeák lenni. Hanem közgazdász. Aztán Nagyenyedről a Nyárádmentére kerül, ahol ismét csibésszé válik: iskolarádiót indít. És ennek következményeként felveszik a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Mindig a kultúra mellett maradt, a rádió magyar adásának megszüntetése után a könyvtárban keresett menedéket. Az egyik legjobb erdélyi interjúkészítő, aki tévézéssel is foglalkozott és sajtógyakorlatot tanított a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen. Bekíváncsiskodik a műtermekbe, majd állandó kakukktojása lesz a képzőművészeti táboroknak. És jelenleg Erdély egyik legismertebb képzőművészeti szakírója. De talán legfontosabb tulajdonsága a humora, amely kabarészerzőként is ismertté tette. Szignója mögött már mindenki felismeri a szerzőt: az NMK névvé változott. Bandi Kati a képzőművészek szövetségének nevében köszöntötte Nagy Miklós Kundot, és Kákonyi Csillával egyetemben megköszönte, hogy a képzőművészek barátjává lett és oly sokat segített nekik. A továbbiakban Nagy Attila költeménye vált az est pillanatnyi főszereplőjévé: a Vörösmarty nyomán írt A búvár Kund című verset a szerző olvasta fel, majd ugyanezen mű Csíky Boldizsár által megzenésített, Madaras Ildikó szoprán, Deák Sándor klarinétművész, valamint Nagy Attila narrátor által előadott változata következett. A septuagenariusnak című alkotás előadását számos közönségi felröhej kísérte: a szó legnemesebb és legpozitívabb értelmében az est legbetegebb pillanata volt. Végül Boros Csaba színművész olvasott fel NMK írásaiból, majd az ünnepelt köszönte meg mindenki jelenlétét és árulta el legközelebbi tervét: igyekszik továbbra is kicselezni az időt. Knb. Népújság (Marosvásárhely) 2014. október 25.Erdélyiek külföldi egyetemjárása 1849–1919 közöttTörténetírásunk egyik fontos megoldandó kérdése az értelmiségtörténet, kezdve annak kialakulásával és végezve a mindennapi életben, különösen a társadalom haladásában és a tudományos élet fejlődésében betöltött szerepének a feltárásával és valós értékelésével. Az utóbbi években az értelmiségtörténet tanulmányozása terén a magyarországi kutatók jelentős eredményeket értek el, hiszen sikerült feltárniuk a magyar diákok külföldi egyetemjárásának szinte teljes anyagát. És a diákok egyetemjárásának szerves része az erdélyi diákságé is. Enélkül a magyar értelmiség története nem tekinthető teljesnek és egységesnek. A hiánypótló igény kielégítésére a magyarországi kutatói tevékenységhez társult néhány erdélyi magyar kutatónk – a néhai Tonk Sándor, Szabó Miklós és utóbb Simon Zsolt, mindnyájan Marosvásárhelyről –, akik Szögi László budapesti professzorral és munkatársaival közösen többévi megfeszített munkával feltárták és feldolgozták az 1919 előtti erdélyi diákok egyetemjárását, amit a most ismertetésre került munkával sikerült közkinccsé tenniük. Ez a kétkötetes munka egy olyan forrásalap, amely nemcsak az erdélyi magyar elit történelmi szerepének megértéséhez és értékeléséhez nélkülözhetetlen kézikönyv, hanem a román, szász és egyéb nemzetiségűekéhez is. Sorrendben az erdélyiek külföldi egyetemjárását tárgyaló sorozatnak az V(-VI). kötete. Amint címéből is látható, közös munka. A kutatás oroszlánrészét Szabó Miklós végezte. Munkacsoportjában rajta kívül részt vett dr. Szögi László történész, a budapesti ELTE könyvtárának igazgatója, dr. Simon Zsolt történész, a Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi részlegének főkutatója, Olosz Katalin ny. tudományos kutató, illetve Szabó Marcella, Miklós élettársa, aki az adatbázis adatainak statisztikai értékeléseiben, számsoros feldolgozásában, táblázatok készítésében, szerkesztésében vállalt részt. Ez a kiadvány egy forrás jellegű lexikonszerű címtár részletes előszóval, mely bemutatja a külföldi egyetemjárás irányát, méreteit és sajátosságait, azokat a jellegzetességeket és értékeléseket, amelyek ezekből következtethetők. Az előszóból megtudjuk azt is, hogy az adatok 128 európai egyetem anyakönyveiből származnak, ami egyben jelzi a kutatómunka méreteit, rendkívüli kiterjedtségét. Az előszó után következik a 9579 címszóból álló diáknévsor ábécérendben, mely tartalmazza az illető diák életrajzi adatait, külföldi tanulmányainak helyét és idejét, valamint élettörténetének rövid leírását. Fontos szempont volt az adattár összeállításánál, hogy a gyűjtés a teljes Erdélyt befogja, etnikai hovatartozásra való tekintet nélkül, ezért nem csak a magyar történetírás számára szolgál értékelhető adatokkal. A törzsszöveget képező adattárat követi a rövidítések jegyzéke, irodalomjegyzék, az oktatási intézmények mutatója, a származási helyek mutatója, végül a román és angol rezümé. A munka terjedelmét érzékelteti az a tény, hogy több mint 2,7 millió leütést tartalmaz, ezért nem is lehetett egy kötetben megjelentetni. Az erdélyiek külföldi egyetemjárását tárgyaló forráskiadvány sorozat, és ezen belül a most megjelent két kötet felbecsülhetetlen jelentőségű a magyar értelmiség történelmi szerepének értékelése mellett a helytörténetírás és egyéb tudományágak művelői, valamint a szerkesztői munkát végzők számára is. Megemlítendőnek tartom, hogy az előző kötet, a Szabó Miklós és Szögi László nevével fémjelzett, az 1701–1848 közötti időszakot tárgyaló diáknévsor mára már olyannyira általánosan használt kézikönyv lett, hogy a szakzsargon nevet is adott neki: "a Szabó–Szögi". A 19. század második felében bekövetkezett információrobbanás nyomán a jelen kötetekhez felbecsülhetetlenül több adat állt a kutatók rendelkezésére, mint az azelőttiekben összesen; ezért, várhatóan, rendkívül hasznos is lesz. Gondolom, ezt majd "a SzaSiSzi"-ként fogják emlegetni. Pál-Antal Sándor Népújság (Marosvásárhely) 2015. január 27.Érdemes volt hazatérniSzámvetés Soós Zoltánnal, a Maros Megyei Múzeum igazgatójával Pro Cultura Hungarica díjjal ismerték el Soós Zoltánnak, a Maros Megyei Múzeum igazgatójának tevékenységét, aki a térség szellemi és épített örökségének ápolásáért végzett munkájával érdemelte ki a magyar állam elismerését, amelyet a csíkszeredai főkonzulátuson a magyar kultúra napja tiszteletére szervezett ünnepségen adtak át a marosvásárhelyi történésznek, archeológusnak. Amint érdeklődésünkre bevallotta a középkor szerelmese, ez a téma áll az általa vezetett kutatások középpontjában, s ebből készült doktori dolgozata is (Középkori kolduló rendek Erdélyben). Terveiről, elképzeléseiről szólva kiderült, hogy a múzeum munkájának irányítása és gazdag szakmai, közéleti tevékenysége mellett (a városi képviselőtestületnek, s különböző helyi és országos bizottságoknak a tagja) a magánéletében is jelentőset alkotott, két fiú és két lány után a Soós család az ötödik gyermekét várja. Így hát minden szempontból megilleti az elismerés. A középkor vonzásában Kérdésemre, hogy milyen hatások nyomán kötelezte el magát a történelem, a régészet mellett, gyermekkori vonzalmát említette a középkor, a várak, a gótika iránt. A művészetek és a történelem iránti érdeklődést táplálták tanárai is a Művészeti Líceumban, ahol a gimnáziumi osztályokat végezte, majd a Bolyai Farkas középiskolában, ahol 1992-ben érettségizett. – A rendszerváltás előtt nem volt túlságosan vonzó a történelem szak a tiltások, megszorítások miatt. Ezek hatása 1992-ben érződött-e még? – Én már egy szerencsés időszakot élhettem át. Bár a romániai múzeumokban még dúlt a szocializmus, egyetemi szinten más szelek fújtak. Akkor jött létre a magyar szak Kolozsváron, ahol volt néhány meghatározó személyiségű tanárunk, Tonk Sándor történész és Kovács András művészettörténész-professzor például. Az egyetem elvégzése után Budapesten folytattam tanulmányaimat. A Közép-európai Egyetem középkortudományok szakára iratkoztam mesterizni és doktorálni. Ekkor sikerült véglegesíteni a kutatási irányt, amelyen elindultam, s ugyanakkor ráébredtem arra, hogy aki Erdéllyel akar foglalkozni, az nem élhet Magyarországon, ezért hazaköltöztem. Erdély nagyon elhanyagolt területnek számított a középkor, a magyar királyság történetének kutatása szempontjából, sőt korábban jobbára tiltott terület volt. Nyilván nem az volt a célom, hogy a meglévő ideológiákkal szembeszálljak. Ettől függetlenül folyamatosan kritizálom ezeket a tendenciákat, de ahogy román kollégáimnak elmondtam, ezzel ők kell hogy leszámoljanak. Egy román olvasó számára én sajnos nem vagyok hiteles annak kimondására, hogy a kontinuitás vagy más ideológia hibás, amit szakmai körökben tudnak, elismernek, megbeszéljük, de nyilvános kimondása a román történészek feladata. Ahogy a magyar történetírás is lebontotta a romantikus képzeteket, s mai napig folyamatosan bomlanak a különféle elméletek. Legfrissebben a finnugor elmélet lassú, de biztos megszűnésének vagyunk tanúi. – Milyen eseménytől számítjuk Erdélyben a középkort? – Gyakorlatilag a keresztény királyság kialakulásától, amely alatt elkezdődik egy nyugati típusú államhatalom kiépítése: várak, adminisztráció, területszervezés. Ezeknek az erdélyi vonatkozásai elég homályosan ismertek. Bár sokat írtak róla, a képet finomítani, árnyalni fogjuk mind az egyházszervezet, mint a középkori gazdaság, fejlődés, kultúra szempontjából. Kisebb-nagyobb magyarországi ásatásokon való inaskodásom után, 1999-ben kezdtük el a marosvásárhelyi Vártemplom körüli feltárásokat, s amit találtunk, a várakozásainkat messze felülmúlta. A katonaság jelenléte miatt az ipari forradalom után a város nem tudott rátelepülni erre a részre, ezért a középkori és kora újkori leletek nagyon jól konzerválódtak, mivel a lelőhely nem sérült. Az ásatások során rengeteg új információ tárult elénk a kolduló rendek középkori erdélyi tevékenységéről és a város fejlődéséről. Erről készül több dolgozat és egy monográfia is, ami a kutatást lezárja. Érdekes, izgalmas világ – Milyen leleteket találtak? – Érdekes, izgalmas volt, ahogy elénk tárul a középkori magyar királyság világa, amiről nem sokat tudtunk, s a kolostorok szerepe gyakorlatilag teljesen más megvilágításba kerül. Nemcsak zarándoklatok célpontjai s az imádkozás helyei voltak, hanem a globalizáció első helyszínei is. Egy olyan középkori világban, ahol az átlagember élete során a 30 kilométert ritkán lépte túl egy vásár erejéig, a kolostorok lakói utaztak, jártak, tanultak, Spanyolországba, Olaszországba, Németországba zarándokoltak, ahonnan tárgyakat hoztak magukkal. Erdélyben magyar és német nyelvű kolostorok működtek, s köztük is volt egy csere azzal a céllal, hogy megismerjék egymást. A kolduló rendek időnként ipart telepítettek, technológiákat honosítottak meg, sokkal nagyobb volt a jelentőségük, mint ahogy gondolná az ember. – Mettől meddig terjedt az eredeti várbeli kolostor? – Maga a Vártemplom 1400-tól a kolostor temploma volt, a legkorábbi valószínűleg a mostani alatt lehetett, de még nem sikerült azonosítani. A mai hatalmas templom a Zsigmond-korban épült, a magyar királyság nagy gazdasági fellendülése idején. Egy hatalmas európai dinasztia sarjaként Zsigmond erős stabilizációt teremtett. Az a gazdasági prosperitás, ami egész Európában az ő személye által valósult meg, páratlan a magyar történelem folyamán. Ebben az időszakban rengeteg királyi beruházás indult, s a vásárhelyi kolostor is ennek a hatására épült. Zsigmondon keresztül Magyarországra, Erdélybe olyan gazdasági szakemberek, tudósok kerültek, akik teljesen megváltoztatták az addigi mentalitást. Olyan tábornokai, katonái voltak, akik egészen új adminisztrációt építettek ki. Izgalmas megnézni, hogy ennek a folyamatnak milyenek a helyi vonatkozásai. Az épületek négyszög alakban vették körül a templomot, ezekben volt a könyvmásoló műhely, könyvtár, ebédlő, konyha, illetve a szerzetesek cellái. Kulturális jelentősége mellett – hiszen a korabeli időben itt tudtak írni, olvasni – a számolásban is fontos szerepe volt, hiszen sok adásvételi szerződést kellett megkössenek. Sok olyan tárgyat találtunk, ami azt bizonyítja, hogy a kolostor is szerves része volt a kereskedelemnek, műhelyek is működtek, s változatos gazdasági tevékenység zajlott. Temető a Vártemplom alatt – A Vásárhelyi Forgatag idején szervezett városnéző sétán láttuk, hogy sok csontváz került elő az ásatások során. – A kolostorok jelentős jövedelemforrása volt a temetés, elsősorban a szerzeteseket temették oda, s ha a gazdag városlakók a köztemető helyett szerettek volna a kolostorok földjébe temetkezni, adomány fejében megtehették. A kolostorok, a templomok környéke a középkorban szent földnek számított. Sajnos, nem tudjuk pontosan a temető kiterjedését, most kezdjük sejteni a körvonalait, de váratlan helyekről is kerül elő csontváz. Másrészt a déli oldal a 17. századi erődítések és a katonai beruházások miatt nagyon bolygatott, ezért az embercsontok jóval nagyobb szórásban fordulnak elő a feltételezett temetőn kívül is. Mi ezeket összegyűjtjük, s ami tudományos szempontból nem jelentős, egy helyre temetjük, a többit pedig tudományos kutatás céljából a múzeum raktárában tartjuk, s amikor lejárnak a kutatások, visszatemetődnek. Azt tudjuk, hogy zömmel városlakók voltak, akik a kolostor mellett vannak eltemetve. A kolostor 1556-os feloszlatása után nagyon lecsökkent a temetkezések száma, az 1600-as években megnyílik a református temető, de a gazdag polgárok továbbra is a kolostor köré temetkeztek. A templom belsejében valószínűleg több ezer sír van elhelyezve, középkoriak és újkoriak is. Ha a templombelső felújítására sor kerül, akkor érdemes ezeket eltávolítani. Valószínűleg a gyülekezetnek sem jó érzés, hogy több ezer halott van alattuk, még ha nem is tudják, hogy a templombelső valójában egy nagy temető. – Folytatódnak-e még az ásatások? – Nagyjából lezártuk, s most arra várunk, hogy bizonyos licitek lejárjanak, s ha a közbeszerzés után odaítélik a munkát, akkor a cégek fejezzék be. Részben betömik, részben felfalazzák, konzerválják. A látogatóknak mindenképpen ki kell alakítani egy biztos útvonalat, s azt feliratozni kell. Számos újdonság, érdekesség lesz a vár területén. Izgalmas történetek fognak feltárulni a látogatók előtt, hiszen nemcsak a kolostor, sok épület, lakóház került elő a 17. századi városból, amelynek két főutcája mentén több tucat lakóház állt. Ezeket az épületeket az osztrák katonaság bontotta le, miután betelepedett a várba. A főépületben a régi városháza sok részlete maradt fenn, a jelentősebb épületeket szeretnénk szabadtéri kiállításon bemutatni. A várbeli város polgárházait az 1600-as évek elején kezdték el építeni, de nem tudott annyira kiteljesedni, mert 100 év után elkezdik kiszorítani a lakókat. Az 1800-as évek kezdetén néhány lakóház még állt, amelyeket valószínűleg már a katonaság használt. Ha ez a terület megmaradt volna városi használatban, valószínűleg nagyon zsúfolt lenne, és a várból is alig látszana valami, mert elbontották volna a falakat, mint például Kolozsváron tették, hogy ne zavarja az urbanizációs fejlődést. Sétányok, pázsit, virágok – szépül a vár udvara – Szépen alakul a vár udvara, már sejteni lehet, hogy milyen is lesz az összkép, ha befejeződnek a munkálatok. – Kezdünk egy folyamat végére érni, amelynek során rendkívül sok szervezési nehézség, hiba adódott. A kivitelezők hozzáállásával sem voltunk mindig elégedettek, de a megrendelő, a városháza nem adott hatalmat a kezünkbe, hogy a munkálatoknál hatékonyabban tudjunk közbeszólni, amivel sok vita elkerülhető lett volna. Ha a folyamat lezárul, s az összkép kellemessé válik, akkor elhal a kritika, s visszatérünk a normális kerékvágásba. Remélem, hogy egy év múlva a felfordulás távoli emlék lesz, s mindenki élvezheti a felújított várudvart. – A templom felújítására nem sikerült támogatót találni? – Mivel kimaradt az eredeti pályázatból, az egyház próbál pályázni, amihez segítséget nyújt a múzeum. Az okokat, hogy miért hagyták ki, nem tudom, de az a fontos, hogy az EU-s pályázatok lehetőséget nyújtanak a felújításra, ezért jó eséllyel lehet nyerni. – Bevallom, nagyon felbosszantott, amikor a kerítést lebontották, a fenyőfákat kivágták, de most olyan szép kilátás nyílik a templomra, amit korábban nem tudtam volna elképzelni. – A templom udvarán egyméteres szeméttöltés volt, amit a 60-as évek építőtelepéről nem hordtak el, ebben egy idő után előbb-utóbb kiszáradtak volna a fenyők. Most a parkosítás nyomán, remélem, szép lesz az összkép. Korábban vészmentő akció volt körülvenni a templomot, de sajnos magát az épületet is károsította, mert nedvesen tartotta a falakat. Egy sor szempont miatt indokolt volt az eltávolításuk. Ezt az egyházvezetőség megértette, és támogatta, másképpen nem tudtuk volna véghezvinni. A régi angolpark fáit, az óriáskőriseket mentettük meg a várban, a sok apró fát, amit a katonaság ültetett védelmi okokból, eltávolították, így a füves felületek is fényt kapnak. – Láthatóan beépül minden bástya; mennyit tud ebből a múzeum majd kiállítási felületnek használni, hiszen szerte a világon a vártörténeti múzeum minden jelentős várban megtalálható. – Jelenleg nem könnyű a polgármesterrel a kommunikáció. A terv előirányoz bizonyos használati lehetőségeket, de konkrétan a tulajdonos, a városháza kell ezeket tisztázza. A pályázatban szerepel a régi istállóból kialakított házasságkötő terem, két vendéglátóipari egység, a fotóklub visszakapja a termeit, s további műtermek, kiállítóhelyek lesznek. A bástyákban kellene a múzeum és a város közösen kiállítást rendezzen, amiről nem hajlandó tárgyalni a polgármester. – Mi lesz a főépület rendeltetése? Miért festették sárga színűre? – Ahol lehet, a korabeli színeket adjuk vissza, s mivel megtaláltuk a 19. századi festést, az alapján döntöttünk a monarchia korára jellemző színről. Vidám szín télen-nyáron. Lehet, hogy egy kicsit erősebbre sikerült, de egy-két év alatt sokat fog fakulni. A központi épületet 2001-ben kormányhatározattal átadták a megyei tanácsnak, amely átadta a múzeumnak, a bár a polgármester szeretné, nagyon kevés esélyt látok arra, hogy a város átvegye. Ennek egyébként nem is látom az értelmét, mert több ezer műtárgyat tárolunk, amelyek sorsáról gondoskodni kellene. Úgy gondolom, hogy majd kialakul egyféle együttműködés a vár közös hasznosításáról. A múzeumnak kiváló szakemberei vannak, akik segíteni tudnak érdekes kiállítások közös megszervezésében. A vár bemutatása is komoly munkát igényel, hiszen tájékoztató táblákat kell elhelyezni. Nem látom, hogy a város hogyan tudná szakemberek nélkül működtetni a várat, de ameddig nincs hivatalos megkeresés, addig mindenki végzi a maga dolgát. Bodolai Gyöngyi (Folytatjuk) Népújság (Marosvásárhely) 2015. február 25.A könyv ünnepe SzovátánMúlt csütörtök este a szovátai városháza nagytermében a Teleki Oktatási Központ, a Bernády Közművelődési Egylet és a Sóvidék kulturális folyóirat tartott négyes könyvbemutatót. Régi ismerősként, jó barátként üdvözölték vendégeiket a szovátaiak. Pál-Antal Sándor, Székelyföld egyetlen akadémikus történésze többször hozott ünnepi hangulatot a városháza évszázados nagytermébe. Szovátára szinte haza jár jeles tudósunk. Nemegyszer szervezte az Erdélyi Múzeum- Egyesület rangos konferenciáit városunkban. Az sem ritka, hogy a kikapcsolódás perceiben Szováta fölötti erdőkben futunk össze a gombászgató jeles tudóssal. Sigmirean Cornel egyetemi tanár, a Petru Maior Egyetem szenátusának elnöke valóban hazajött Szovátára. Kezdő történelemtanárként évekig tanított városunkban, és vált helységünk megbecsült, tisztelt személyiségévé. (1989 decemberében a népszerű fiatal tanárt egyhangúlag választották be a város új vezetőségébe.) A Szováta történelme iránt érdeklődők ma is szívesen emlékeznek azokra az éjszakába nyúló beszélgetésekre, amikor a diktatúra legsötétebb éveiben Cornel barátunkkal szabadon szólhattunk valós, propaganda- és politikamentes közös történelmünkről. Szintén szovátainak számít Józsa Nemes Irén, aki kifogásolhatatlan nyomdatechnikával készült gyönyörű albumával volt jelen a könyv szovátai ünnepén. A Nyárádmente nagy festőművészét mindörökre szovátaivá teszi a székely stílusban épült református templomunk általa festett kazettás mennyezete. Mester Zoltánnak, a Bernády Közművelődési Egylet elnökének üdvözlő szavait követően Káli Király István, a már néhai Mentor Könyvkiadó vezetője olvasta fel Sebestyén Mihály – ki betegség miatt nem lehetett jelen a bemutatón – méltatását Pál-Antal Sándornak a székely szimbólumokról szóló legújabb könyvéről: "Jelen kötete egy hatalmas adattár és album, olyan korpusz, amelyben 850 intézményi pecsét leírása található meg, a pecsétlenyomat vagy a pecsétnyomó képével, rajzával együtt. A pecsétek rajzolata rendszerint a címerektől kölcsönzött. Ilyen címeres pecséttel hitelesíti a testület az általa kibocsátott iratokat, jegyzőkönyveket, felfolyamodványokat, hivatali levelezést. A szerző azt a folyamatot éri tetten, melynek során a magánpecsét használatáról áttérnek az intézmények saját címeres pecsétjük használatára. Pál-Antal Sándor a székely nemzet címerétől és pecsétváltozataitól, azok histórikumának bemutatásától eljut a társadalom, a közösségi intézmények legkisebb sejtjéig, odáig, ahol még/már szükséges a hitelesítő pecséthasználat. Másfelől a könyv a székelyföldi autonómia ügyét is előbbre viheti, hiszen arra tanít, hogy az erdélyi, székelyföldi magyar helynév- és szimbólumhasználat nem a tegnap született, nem valamely politikai csoport vagy szeparatizmus csíráztatta ki, hanem hosszú és valóságos történelmi folyamat eredménye, tanúbizonysága, használatától a helyi kis közösségek otthon érzik magukat a belakott, a kezük által megművelt hazában." A szerző, Pál-Antal Sándor rövid vetített képes előadás keretében beszélt könyvéről, annak születéséről, kiemelve egyes kutatótársak, így a jelen levő Zepeczaner Jenő történész segítségét is. A Szabó Miklós – Simon Zsolt – Szögi László szerzőhármas kétkötetes munkáját, az Erdélyi diákok külföldi egyetemjárása 1849-1918 között címűt Sigmirean Cornel egyetemi tanár ismertette. Kiemelte, hogy Marosvásárhely élenjár az erdélyi diákok külföldi egyetemjárásának a kutatásában. A témával foglalkozó Tonk Sándor 1979-ben jelentette meg az 1181-1521 közötti erdélyi egyetemjárók névsorát. Az 1521-től 1700-ig terjedő korszakot a Tonk Sándor – Szabó Miklós szerzőpáros dolgozta fel, majd Szabó Miklós–Szögi László könyve következett az 1700-1849 közötti időszakról. Káli Király István a könyvvel kapcsolatban elmondta, hogy csak az előkészítő munkák közel négy és fél évnyi megfeszített munkát igényeltek. Közzététele, kimagasló jelentőségére való tekintettel, támogatással vált lehetővé. Pál-Antal Sándor a kötettel kapcsolatban elmondta: történetírásunk egyik fontos megoldandó kérdése értelmiségtörténet, kialakulásától kezdve a mindennapi életben betöltött szerepének a feltárásáig. A hiánypótló igény kielégítésére a fentebb említett kutatók évekig tartó megfeszített munkával feltárták és feldolgozták az 1919 előtti erdélyi diákok egyetemjárására vonatkozó forrásokat, és a most megszűnő Mentor Kiadó révén közkinccsé tették azokat. Ez a kiadvány egy forrás jellegű lexikonszerű címtár részletes előszóval, mely bemutatja a külföldi egyetemjárás irányát, méreteit és sajátosságait, azokat a jellegzetességeket és értékeléseket, amelyek ezekből következtethetők. Az előszóból megtudjuk azt is, hogy az adatok 128 európai egyetem anyakönyveiből származnak, ami egyben jelzi a kutatómunka méreteit, rendkívüli kiterjedtségét. A könyvünnep harmadik könyvének, az Időtár IV. kötetének bemutatásakor Pál-Antal Sándor elmondta: Az írói nevén Sebestyénként ismert Spielmann Mihály történész és közíró, könyvtáros kollégánk, mindannyiunk ismert Misije egy újabb könyvvel örvendeztette meg olvasóit. Az általa elgondolt várostörténet 2007-ben elkezdett és 2009-ben már közzétett sajátos ismertetőjének első kötete után egy újabb, immár negyedik kötetét kínálja olvasóinak. Ez a kötet Marosvásárhely történetének olyan 44 évét tárja elénk, amelyet a különböző pejoratív jelzőkkel illetett kommunista diktatúra korszakának hívnak. Ennek a korszaknak a történészek általi oknyomozó feltárása a jövő feladata. A most megjelent kötetben a szerző a statisztikai adatok alapján nyomon követte a város demográfiai változásait, amelyek illusztrálják a város összlakosságának többszörösére emelkedését és nemzetiségi összetételének gyökeres megváltozását. Káli Király István szenzációs olvasmánynak tartja az Időtárt. Olyan korról szól, amikor a sajtóban megjelenő hírek 95%-a hazugság volt, viszont Sebestyén Mihály úgy idézi, tárja elénk ezeket, hogy lehetővé teszi a sorok között olvasva élni újra a kor eseményeit. A negyedik kötettel még nem zárult le az Időtár sorozata. A szerző már dolgozik a pótköteten, már a hatszázadik oldalnál tart… Weisz Attilának Józsa Nemes Irénról szóló könyve a Mentor Művészeti Monográfiák sorozat 22. kötete. Az előkészítő munkálatokban a kiadó vezetője és a fotósa igyekezett a művésznő minél több képét felkutatni. Csupán Szepessy László műgyűjtő 53 képpel rendelkezik, a százhalombattai Takács Péter is gazdag gyűjteményt őriz. A képeket lefotózták, és elküldték a szerzőnek, hogy minél teljesebb képet alkothasson az életműről. A kötet 47 színes és 12 fekete-fehér reprodukciót tartalmaz. Káli Király István azzal zárta a kötet méltatását, hogy ezért az albumsorozatért is sajnálja a Mentor Kiadó működésébe beállt kényszerű szünetet. A könyvbemutató támogatói a szovátai Fürdővállalat, a Kicsi Gomba vendéglő és a Kakucs gyógyszertár voltak. Pál-Antal Sándor: Történelmi szimbólumaink. A székelyföldi címeres pecsétek. Mentor Könyvkiadó, 2014; Szabó Miklós – Simon Zsolt – Szögi László: Erdélyiek külföldi egyetemjárása 1849–1918 között 1-2. Mentor Könyvkiadó, 2014; Sebestyén Mihály: Időtár IV. Marosvásárhely történeti kronológiája 1945–1989. Mentor Könyvkiadó, 2014; Weisz Attila: Józsa Nemes Irén. Mentor Könyvkiadó, 2014. A. J. Népújság (Marosvásárhely) 2016. július 11.Búcsú Szabó MiklóstólFolyó év július 9-én, 84 éves korában elhunyt Szabó Miklós, a történelemtudományok doktora, ny. tudományos főkutató. Tudományos tevékenységét levéltárosként kezdte, főiskolai tanárként folytatta, és tudományos főkutatóként több évtizeden át tanulmányozta múltunk forrásait. Az erdélyi magyar oktatás- és elittörténet, pontosabban az erdélyi diákok külföldi egyetemjárásának a feltárása terén végzett kimagasló eredményei szellemi műveltségünk történetének példaértékű megvalósításai. Miki, ahogy szólítottuk mindnyájan, ismerősei és barátai, nemcsak szakmabeli kolléga volt, hanem jó barát is. Ismeretségünk túlnőtt a levéltáros–kutató viszonyon. Évek hosszú során több alkalommal dolgoztunk együtt kutatási tervek megvalósításán, kéziratok szakvéleményezésén, szakmai megbeszélések szervezése és lebonyolítása terén, valamint tanulmánykötetek szerkesztésén. És tettük mindezt kollégaként és jó barátként. Ezen soraimmal búcsúzom tőled, mivel távollétem megakadályoz abban, hogy ravatalodnál mondhassam el búcsúszavaimat. És önkéntelenül eszembe jutnak az együtt töltött alkalmak, megismerkedésünk, sűrű szakmai és baráti beszélgetéseink. Nagy megtiszteltetés volt számomra, amikor kezdő levéltárosként hasznos tanácsokat kaptam tőled, a tapasztalt levéltárostól. És mindig úgy éreztem, hogy szakmai eszmecseréink tanulságosak voltak számomra. Rendezvényeink, kutatási témáink tervezésénél, elgondolásaink megbeszélésénél véleményedre, helyes meglátásaidra mindig számíthattunk. Forráskiadásaid a ma és a jövő kutatói számára nélkülözhetetlen adatbázisokká váltak. A dolgozataidon végig nyomon követhető igényességed példaképpen áll előttünk. A tudományos kutatómunkát folytattad akkor is, amikor ezen tevékenység útjába számtalan akadályt gördített a múlt század nyolcvanas éveiben a totalitarista rendszer. Tudományos munkásságod 1990 után kiterebélyesedett. Sikerült befejezned az erdélyi diákok külföldi egyetemjárását összefoglaló többkötetes munkát. Sajnos az utóbbi években megrendült egészséged megakadályozott terveid mAradéktalan megvalósításában. De nem feledjük, hogy hittel és az eredményeiddel szemben érzett felelősséggel tetted mindazt, amit a tudományművelés terén végeztél. Ennek megfelelően jártad végig a nemegyszer göröngyösnek bizonyult tudományos pályát. Ami mAradandóan tanúskodik e földön végzett munkád értékéről, ami fenntartja emléked, az a szellemi alkotásod. Munkásságod eredményét hasznosan gyümölcsöztethetjük nemcsak mi, hanem utódaink is. Miki barátom, munkádat becsülettel bevégezted, adjon neked békés nyugodalmat a drága anyaföld! Dr. Pál-Antal Sándor akadémikus Szabó Miklós /Sáromberke, 1932. nov. 13. – Marosvásárhely, 2016. júl. 9./ Főbb művei Szabó Miklós-Tonk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása a korai újkorban 1521-1700 /Szeged, 1992/ Szabó Miklós, Simon Zsolt, Szögi László: Erdélyiek külföldi egyetemjárása 1849-1919 között 1-2. /Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2014/ Szabó Miklós-Szögi László: Erdélyi peregrinusok /Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1998/ Sáromberke 1319–1994 (társszerzők Berekméri István, Nagy Géza, Tonk Sándor, Kolozsvár, 1994); Búzásbesenyő (társszerző Pál-Antal Sándor, Marosvásárhely, 1995); Mesél a múlt. Csíkjenőfalva 800 éves története (társszerző Jakab Sámuel, Marosvásárhely, 2001); A Maros megyei magyarság történetéből (társszerző, társszerkesztő, Marosvásárhely, 1997); Marosvásárhely történetéből (társszerző, társszerkesztő Pál-Antal Sándor, Marosvásárhely, 1999) Népújság (Marosvásárhely) 2017. január 14.Lézertöréstől hitelességig (Felsőoktatás Székelyföldön)Beszélgetés DR. DÁVID LÁSZLÓVAL, a Sapientia EMTE rektorával Újabb négy évre, 2020 végéig dr. Dávid Lászlót választotta az akadémiai közösség a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektorának. A mérnökként Sepsiszentgyörgyről induló régi-új vezetővel elvekről, szerencséről és a hitelesség megőrzésének mindenekelőttiségéről is beszélgettünk. Emlékszik még az első mély vízre? Nem volt éppen a legjobb formájában a Sapientia, amikor először választották az élére. Vagy az idő mindent megszépít? – Valóban kritikus pillanatban vettem át az egyetem irányítását. Még előtte, 2005-ben néhai Tonk Sándor rektor utódja, Szilágyi Pál felajánlotta a rektorhelyettesi tisztséget, két évvel később pedig már többen is arra bátorítottak, hogy induljak a rektorválasztáson. Akkoriban kezdődött az a médiasortűz-támadássorozat, amely az egyetem megszüntetését célozta, bár a támadásokban megfogalmazott kifogások korábbi időszakra vonatkoztak. A harcban viszont megerősödtem, jó néhány döntésemre éreztem a visszaigazolást. A későbbiekben fokozott védettséget adott a magyar államelnök, a miniszterelnök, illetve az Országgyűlés elnökének látogatása is, és az RMDSZ részéről is fokozódó támogatást érezhettem. Az akkreditációs bizottság 2010-es döntése tovább erősített, bár a végső szavazásra 2012-ig kellett várni. – Milyen sorrendben tornyosultak akkor a feladatok? – Két lényegi elvi kérdés, illetve elvárás fogalmazódott meg. Az egyik, hogy egyben tudom-e tartani az egyetemet, úgy érvényesíteni a különböző helyszínek érdekeit, hogy közben mindenki egyetlen egyetem részének tartsa magát. Ebből a szempontból talán nem volt rossz választás, hogy nem kolozsvári ember került az egyetem élére, hiszen a székely kisvárosok mindig is hátránnyal küszködtek a saját értelmiségük megtartásában, az utóbbi ötven év történései pedig tovább táplálták ezt az érzést. A másik fontos szempont az volt, hogy azért tartsuk meg a Sapientia kolozsvári egyetemiközpont-jellegét. Miközben soha nem az a bázis volt a legnagyobb, pedig talán oda lett volna a legkönnyebb tanárt, hallgatót toborozni. A Kolozsvár-központúság azonban hagyományosan rangot kölcsönöz egy egyetemnek. – Mindezek ismeretében mit kezd azokkal a véleményekkel, hogy egy Csíkszereda léptékű városból soha nem lesz egyetemi központ? – A történet korántsem erről szól. Ha Nyugaton egy rét kellős közepén sikerül egyetemi központot létrehozni, nálunk miért ne lehetne egy kisvárosban? Persze, pontos feltételekkel. Az első ezek közül, hogy megfelelő szakembereket győzzünk meg, hogy azon a bizonyos helyen érdemes iskolát kialakítani. A másik, hogy a régió is vevő legyen ezekre a szakemberekre, jöjjön közvetlen igényekkel, amelyek kielégítésére megfelelő szakokat hozzanak létre abban az intézményben – természetesen az esetleges átfedések figyelembevételével. Sok polgármestertől hallani, hogy kis Szilícium-völgyet szeretne megteremteni saját városában. Csakhogy az igazi Szilícium-völgy kialakulásának története több mint száz esztendőre tekint vissza, amelyben a közös tényező az egyetem léte, az alapkérdés pedig az időfaktor. Létezésünk tizenöt éve erre messze nem elegendő. A Sapientiának felróható legnagyobb hiba, hogy nem tíz évvel korábban hozták létre. – Ön hogyan „tévedt” az egyetemi szférába? – Középiskolás koromban, a hetvenes években mérnöknek készülő székelyföldi fiatal számára a temesvári egyetem volt a non plus ultra. Nekem is, gond nélkül be is jutottam, a sors meg úgy hozta, hogy a második év vége felé egy kísérlet előkészítése közben eltörtem egy lézert. A kár 80 ezer lej volt, valamivel több, mint egy Dacia ára. Aznap éjjel szilárdságtani módszerekkel kiszámoltam, mi történik, ha akár egy centiről lekoppan ez a lézer, s arra kértem az illetékeseket, mielőtt levágnák a fejem, nézzék meg a számításokat. Jól sült el a dolog, a számításaim helyesnek bizonyultak, tervezési hibáról volt szó, így nemcsak a kártérítést úsztam meg, de felfigyeltek rám, és felajánlották, dolgozzam a műegyetem fizika tanszékén. A harmadik év végén már alkalmaztak a mai aspirantúrának megfelelő státusban, és miközben végeztem a saját tanulmányaimat, órákat tartottam. – Ilyen egyetemi karrier után hogyan landolhatott kezdő mérnökként a sepsiszentgyörgyi gépgyárban?– Elsősorban azért, mert a diplomázásom évében, 1981-ben tizenhat nagyvárost zártnak nyilvánítottak. Én kettős kihelyezést kaptam, aminek értelmében kétéves tapasztalatszerzés után visszamehettem az egyetemre, vagy a Román Nukleáris Kutatóintézetpitești-i fiókjához, ahol gyakorlatilag a cernavodăi atomerőmű létesítésének előkészületei zajlottak. Én arra a két évre Sepsiszentgyörgyöt választottam, kisváros ugyan, gondoltam, de színháza van, nem utolsósorban pedig édesapám is ott végzett a Székely Mikó Kollégiumban. Megszerettem a várost, bár az IMASA-ban tapasztalt nyájszellem kezdetben kiábrándító volt. Reggel hatkor bementünk, délután kettőkor kijöttünk, közben meg szinte senkit sem érdekelt, mit tesz le időközben az asztalra. A szerszámgépeket tervező osztályra osztottak be, semmiféle feladatot nem kaptam, olvasgattam. Szóvá is tették, hogy ezt hogy képzelem, de épp akkor voltak nagy bajban egy megrendeléssel, amelynek kapcsán számítógép-vezérlésű géppel egy bütyköt kellett elkészíteniük. Nem tudták a kívánt pontossággal beprogramozni a berendezést, én meg elszóltam magam, hogy ez nagyon egyszerű feladat. Mire természetesen az volt a válasz, hogy akkor csináld meg. Mivel nem állt rendelkezésre megfelelő számítógép, átalakítottam egy TI59-es programozható zsebszámológépet, annak segítségével pedig az előírásoknál egy fokozattal pontosabb eredményt sikerült elérnem. A továbbiakban akkor mehetettem-jöhettem a gyárban, amikor akartam. – El is vitték egykettőre a zsenijelölt mérnököcskét... – Az IMASA-beli főnököm, Szabó Károly révén ismertem meg az egyetemi tanár Székely Gyulát, ő meg elvitt Marosvásárhelyre, hogy bemutasson Szentgyörgyi Lászlónak, aki akkoriban indított el ott egy villamos hőtechnika-kutatóintézetet. A másfél órás beszélgetés alatt Szentgyörgyi meggyőzött, hogy menjek Vásárhelyre. A feleségem még egy ideig fizikatanárként dolgozott Szentgyörgyön, ha még egy félévet ott töltök, valószínűleg soha nem megyek el onnan. – És akkor ma nincs Vásárhelyen magyar villamosmérnöki képzés? – Könnyen elképzelhető. Előbb azonban 1990-ben létrejött a vásárhelyi műegyetem, ahol automatizálás szak is indult, én meg tudtam, hogy 1993-tól kezdődnek majd azok a tantárgyak, amelyeket oktatni szeretnék. Ezért csak addig vállaltam a kutatóintézet időközben rám szakadt vezetését. Kihívást éreztem ugyanis a műszaki oktatási struktúra megteremtésében. A Petru Maior Egyetemen építkezésre alkalmas környezetre találtam, nyitott fiatalokra, tíz év alatt jó színvonalra emeltük a mérnöki oktatást. Csakhogy a magyar hallgatók aránya 1999-re 27 százalékra csökkent, mivel a felvételin 80-an írtak tízest matematikából, így aztán a román nyelv és irodalom érettségi döntötte el a bejutást. – Ezért vitte át a csomagot az akkoriban alakuló Sapientiára? – Részben. Akkoriban két nézet harcolt egymással: magánegyetem vagy állami finanszírozású egyetem magyar tagozata vállalja a műszaki értelmiség kinevelését? Az utóbbi nézet érvényesítésének élére magam álltam, többször nekifutottunk, de a kérésünket ötször annyi román oktató utasította el, mint ahányan támogatták. Az RMDSZ támogatási ígéreteinek birtokában még folytattuk a harcot, hiszen úgy tűnt, elsősorban azon múlnak a dolgok, hogy a minisztérium finanszírozza vagy sem a Bolyai János-vonalnak tervezett magyar oktatási vonalat. Csakhogy, amikor 1999-ben Horváth Sándor matematikus kollégámmal Bukarestbe utaztunk, hogy meggyőzzük Andrei Marga oktatási minisztert négy szakon évi 50–50 magyar hely finanszírozásának fontosságáról, az RMDSZ-központból azt a választ kaptuk, hogy nem tudnak velünk tartani a megbeszélésre, de sok sikert kívánnak. Szűk órás megbeszélés végén mégis úgy álltunk fel, hogy a minisztérium biztosítja a finanszírozást egyetlen feltétellel: az egyetem szenátusa írásban kérje a magyar oktatási vonal létrehozását. A rektor azzal utasított el, hogy ez nem szerepel az egyetem chartájában, a módosítás pedig három-öt évet is igénybe vehet. Mi mindenesetre három hét alatt beterjesztettünk egy módosított alapszabályzatot, az elutasítás azonban nem változott. A rektor később magánbeszélgetésen elmondta: még sok mindennek meg kell változnia a román kollégák fejében, míg elfogadják egy magyar vonal létrehozását. Ezt követően a négy szakot – mechatronika, informatika, számítástechnika és automatizálás – tartalmazó csomaggal jelentkeztünk a Sapientiánál. – Nem zavarta, hogy a Sapientia kezdeti térképén nem szerepelt Marosvásárhely? – Akkor még csak szerveződött a Sapientia, de bizonyos felismerések és nyomások hatására a történet egy kettős, Csíkszereda–Kolozsvár bázisú egyetem irányába kanyarodott. Ebbe az elképzelésbe „zavartunk be” Marosvásárhellyel. A temesvári egyetem akkorra már sokat veszített a rangjából, Kolozsváron nem volt akarat magyar képzés indítására, az egyetlen esély Vásárhely maradt. Műszaki egyetemet azonban nem lehet tudományos-kutatói háttér, felszerelés nélkül létrehozni. Akkor még pénz sem volt erre, viszont küszöbön állt annak a bizottságnak az érkezése, amely a tanításhoz szükséges laboratóriumi berendezést volt hivatott ellenőrizni. És akkor csoda történt: jött a hír, hogy az egyik környékbeli parókián több kamionnyi ismeretlen tartalmú doboz vár a sorsára. A twentei egyetem nemrég leszerelt villamosmérnöki laboratóriumának elemei voltak ott, egy részüket ma is használjuk. – A humán szakokkal induló Sapientián zajló képzések több mint ötven százaléka ma már műszaki jellegű. Mit szólnak mindehhez a kezdeti tervek megálmodói? – Az indítás előtti vitákat elnézve egyértelmű volt az elhatározás, hogy csak akkor van értelme az egésznek, ha a Sapientia elitképzést biztosít. A mérnöknevelés pedig valahogy nem fért ebbe bele. Annak idején ugyanis roppant szétszórt volt a romániai műszaki felsőoktatásban dolgozó magyarok társasága. Volt korábban professzor Jászvásáron, Temesváron több is, de a szórványlét sehol sem engedélyezte egy kompakt műszaki elit kialakulását. Marosvásárhelyen előzmény nélküli volt ez a tevékenység, bizonyos mértékig ismeretlen volt a társaság is, ezért részben jogosnak tekinthető a kezdeti kétkedés. Hogy mivel győztük meg mégis őket? Kezdetben talán azzal, hogy az egyetemi szakma ismert és elismert engem, később meg az eredményeinkkel. Néhány szempont érvényesítését ugyanis mindennél fontosabbnak tekintettünk. Például, hogy a műszaki oktatás legyen a létező magyar nyelvű felsőoktatási képzések kiegészítője. A másik szempont az volt: ne csak attól legyen vonzó a képzésünk, hogy magyarul tanítunk, hanem azért, mert magyarul és jól tanítunk. Az egyetem alapítványának kuratóriuma azt is értékelte, hogy tudatos tanszéki építkezésbe kezdtem, több évfolyam eminens végzőseit is sikerült az egyetemen tartani, illetve visszahozni. Már saját nevelésű professzoraink is vannak, docensünk pedig több is. Lassan újabb nemzedékváltás válik esedékessé. – Hogyan vezeti az egyetemet? Mindenhez ön ért a legjobban? – Nem is tagadom, mennyi mindenhez nem értek. Igyekszem viszont megtalálni a velem hasonló értékrendet valló embereket, akikben megbízom, pártolom a kezdeményezéseiket, erősítem őket. Az egyszemélyes döntésekre alapozó intézmények esetében ugyanis a döntéshozó kidőlése súlyos problémákat okozhat. Ahol viszont közös az értékrend, a testület képes tovább vinni a stafétát. Persze, akadtak vitatott kérdések, leginkább talán a csíkszeredai két kar egyesítése ügyében hozott döntés számított annak. Csíkszeredában két kar működött – a vásárhelyinél jóval kevesebb hallgatóval –, ez így alakult még az én rektorrá választásom előtt. A két kar – a közgazdasági és élelmiszer-mérnöki – között viszont az idők során ellenkező értékrend alakult ki. Érveltem, igyekeztem meggyőzni embereket, nem utolsósorban azért, mert a két párhuzamos struktúra megszüntetése emberi egzisztenciákat is érintett. – Ma honnan merít elsősorban a Sapientia? – Oktatási helyszíntől függ. Marosvásárhelyen a hallgatóink több mint fele a megyéből származik, a fennmaradó 40 százalék óriási többségét Hargita megyéből és Háromszékről érkezők alkotják. A csíkszeredai karokra szinte teljes mértékben Székelyföldről származó diákok jönnek. Kolozsvárra viszont már nem, oda mindenhonnan érkeznek. Dacára, hogy több szakon visszavezettük a felvételi vizsgát, valamennyit nőtt a diáklétszámunk, ami jelzi, hogy egyre inkább értéke van a Sapientiának. Abból a pragmatikus okból vezettük vissza, hogy nagy felelősség két év múltán szembesíteni a hallgatót: nem képes megfelelni az elvárásoknak. Ha lehet, mondjuk meg neki hamarabb. Egyre nagyobb hitelünk lett a rangos középiskolákban, ma már nem érvényes a kezdetben talán nem is alaptalan állítás, miszerint a Sapientiára bárki bejut. A rangos székelyföldi kollégiumok korábban kifejezetten „exportra” termeltek, s büszkeségük forrása az volt, hogy egyik-másik iskola végzettje melyik rangos egyetemen tanul tovább. Nekünk viszont Erdély egészében kell gondolkodnunk, amíg lehet. Még akkor is, ha hiszek a székelyföldi autonómia erejében, mert annak hatása egész Erdélyre kisugárzik. Mint ahogy a Sapientia jótékony hatása is visszasugárzott az állami egyetemi oktatásra, mert versenyhelyzetet teremtett. Ennek következtében pedig különböző egyetemeken olyan magyar helyeket hirdettek meg, amelyek lehetősége e versenyhelyzet nélkül talán soha fel sem merült volna. – Néhány szakot viszont megszüntettek a közelmúltban. Zsákutcának bizonyultak? – Amikor elvállaltam az egyetem vezetését, az intézmény akkreditációjára való tekintettel azt az álláspontot képviseltem, hogy valamennyi meglévő szakkal együtt akkreditáljuk. Most abban a időszakban vagyunk, amikor kellemetlen döntéseket kell meghoznunk, néhányon már túl is vagyunk. Így például a csíkszeredai biotechnológia–élelmiszeripari biotechnológia–génsebészet hármasból csak az utóbbi marad meg, mert az egészíti ki megfelelően az élelmiszeripari mérnöki képzést. Marosvásárhelyen megszűnt a szociálpedagógiai képzés, szükség mutatkozott viszont fordítókra, még ha az nem is számít mérnöki szaknak. Egy merész lépéssel belevágtunk a közegészségügy szakba is, amely egészségügyi intézményekben működő nem orvos szakembereket „termel”, a hasonló adminisztrációs szakemberek képzésével úttörőnek számítunk az országban. – A sepsiszentgyörgyi erdészmérnöki szak beindításának ötlete viszont élénk ellenlobbit váltott ki. Hogyan igyekeznek megoldani ezt a helyzetet? – Az első visszajelzések, a brassói erdészmérnöki egyetem ellenlobbija valóban nagyon kemény volt. Egyértelmű jelzések érkeztek: ha megpróbálkozunk vele, az agrármérnöki szakkal teljes szentgyörgyi központunkat törlik. De nem is szabad fejest ugrani az ismeretlenbe, hiszen egyelőre megfelelő tanári karral sem rendelkezünk az erdészmérnöki szakhoz. Amíg sikerül kialakítanunk, reményeink szerint a brassói egyetem illetékeseivel is meg tudjuk értetni, hogy nem veszítenek sokat ezzel, sőt, szakmai kapcsolatokat is szeretnénk létesíteni velük. A marosvásárhelyi Petru Maior Egyetemmel elsősorban a mesterképzésben kialakított együttműködésünk bátorító és követendő példa lehet. Ma már erős és hiteles intézménnyel a hátam mögött tárgyalhatok. Mert ami a legfontosabb: bármit is ígérsz, ha kellemetlen is, de be kell tartanod. Bárhogy is viselkednek mások, a saját hiteled megőrzése a legfontosabb. Dr. Dávid László Villamosmérnök, egyetemi tanár, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora. Csíkszeredában született 1956. július 18-án, a ma a Márton Áron Főgimnázium nevet viselő középiskola elvégése után 1981-ben villamosmérnöki szakon diplomázott a temesvári Műszaki Egyetemen. 1981–1985 között mérnök, majd fejlesztőmérnök a sepsiszentgyörgyi IMASA-nál, 1985–1993 között kutató, főkutató, fiókintézeti igazgató a bukaresti Elektrotechnikai Kutatóintézet marosvásárhelyi fiókintézeténél. 1997-ben doktori címet szerzett a brassói Transilvania Egyetemen. 1993–2003 között a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem oktatója, 2001-től egyetemi tanár a Sapientia marosvásárhelyi karán, 2004–2006 között rektorhelyettes, 2007–2012 között megbízott rektor, 2012 óta pedig választott rektor. Kutatási területei: számítógépes szabályozások, mesterséges intelligencia, elektronsugaras technológia. Több egyetemi tankönyv és jegyzet, valamint több mint 60 tudományos dolgozat szerzője. Díjak, elismerések: Báthory-díj (2013). Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. május 24.Mondom a magamét, mert mondhatomSzületésnapi beszélgetés a 70 éves Sebestyén Spielmann Mihály történésszel, íróval, ny. könyvtárossal – A múlttal kezdeném, a gyökerekkel… – Apám Spielmann József volt, orvos, ma lenne 100 éves (május 9-én készült az interjú – a szerk.). Egy mezőségi kis faluban született, Mezővelkéren, Rücs mellett. Ma, tudomásom szerint, egyetlen magyar sem él már abban a faluban. Nagyapám ott volt földbérlő az Ugron családnál. Ők Mezőméhesről származtak, ahol dédnagyapám szintén földbérlő volt ugyanannál az Ugron famíliánál. 1922-ben, a román földreform eredményeként, édesapám családja beköltözött Marosvásárhelyre. Innen deportálták őket 1944. május 3-án. Senki sem tért vissza nagyszüleim családjából. Anyám családja Parajdon élt, őket is deportálták. Szüleim 1945-ban házasodtak össze, övék volt az első zsidó esküvő a holokauszt után Vásárhelyen. Apám 1940-ben végezte a kolozsvári orvosi egyetemet, de ’45-ig gyakorlatilag munkanélküli volt. Hazatérte után Dóczy Pál professzor vette maga mellé a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem belgyógyászati klinikájára. Innen került át az Ideológiai Tanszékre, ahonnan ’53-ban kispolgári származása miatt kirúgták, és oda tették, ahová egész életében kívánkozott: az orvostörténeti katedrára. Itt dolgozott 1981-es nyugdíjazásáig. Az erdélyi magyar orvosi múlt érdekelte, a marosvásárhelyi orvoslás kezdetei, Mátyus István és körének a tevékenysége. De foglalkozott Semmelweis Ignác orvosi tevékenységével, a fertőző betegségek elleni küzdelemmel, közegészségtannal és szociológiával is. Éveken keresztül ő búcsúztatta a végzős orvostanhallgatókat. Anyám ’40-ben Kolozsváron végezte a tanítóképzőt, ’48-ig a vásárhelyi zsidó iskolában tanított. Közben tanítványaival együtt deportálták, de csak ő tért vissza, tanítványai nem. Egy Prága felé haladó gyalogos menetből szökött meg ’45 tavaszán, visszament a lipcsei lágerbe, ott szabadították fel az amerikaiak. ’48-tól magyar-történelem szakos tanárként a leánylíceumban tanított, miközben levelező tagozaton tanárképesítést szerzett a Bolyai Egyetemen. – Milyen volt a gyermekkora? – Az Albina téren laktunk. Egy szűk udvarra emlékszem, ahol kevés volt a mozgásterünk. Aztán ’53-ban felköltöztünk az orvosi egyetem melletti szolgálati lakásba. Felhőtlen, derűs gyermekkorom volt a város végén. – 1965-ben került a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakára, 1970-ben pedig a bukaresti televízióhoz. – Utolsó évesek voltunk, ’70-ben, amikor embereket kerestek a bukaresti televízió magyar adásához. Gáll Ernő, a Korunk főszerkesztője Rostás Zolit és engem javasolt. Jó volt ott, megismerkedtünk egy csomó emberrel, mindenki mindent csinált, mi a „szakmaiságot” képviseltük. Sokat lehetett tanulni Bartha Józseftől, Fischer Istvántól, Öllerer Józseftől. Együtt kezdtem a televíziózást Máthé Évával és Vári Attilával, ott dolgozott Birta József, Kabai Annamária, Aradics József, Tomcsányi Mária, Bisztricsányi Klára. Aki mindannyiunkat összefogott, az Bodor Pál főszerkesztő volt. Majtényi Erik nagy szalont működtetett, nagyszerű anekdotái és történetei voltak. Jóban voltam Szász Jancsival, Földes Lászlóval, Dankanits Ádámmal és Domokos Gézával. Bejártam A Héthez, a Petőfi Házba. 1972-ben Tonk Sándor a Teleki Tékából átment az Akadémiához, és engem hazahívtak. Azon év február elsején beléptem a Tékába, és onnan mentem nyugdíjba 2011. augusztus elsején. 40 évet töltöttem ott. A kéziratok és az okmányok feldolgozásánál kezdtem – így visszazökkentem a történelmi világba. – Mivel foglalkozott könyvtárosi évei során? – Régi könyvek feldolgozásával, katalógusok készítésével. Megjelent a XV. századi könyveink katalógusa, s most fejezték be kollégáim a XVIII. századit, ami 4-5000 tételt foglal magában. Óriási munka van benne! Ezenkívül több tanulmánykötetet adtunk ki, s részt vettünk ülésszakokon is. Kéréseket teljesítettünk, idegenvezetőt játszottunk, télen havat lapátoltunk, könyvet, folyóiratot cipeltünk ki és vissza tonnaszám. Végeztük a munkánkat, nem törődtünk a hatalommal. Igazi akadályokat senki sem gördített elénk. Az intézmény híre-neve kötelezett, még védett is. Ugyanakkor kellett a propagandamunka is, hogy ismerjék a könyvtárat, becsüljék, tudjanak róla. Leveleket váltottunk; nekem az angol nyelvű levelezés volt a feladatom, mindenki ismert egy-két világnyelvet. Fontos volt, hogy ennek a soknyelvű könyvtárnak a könyveit ki tudjuk aknázni, és információt szerezhessünk, adhassunk értékeinkről és -ből. – Ha már itt tartunk, hány nyelvet ismer? – A magyaron és a románon kívül a legjobban ismert nyelv az angol, utána a francia és a latin. Olvasásszinten a német, és ha nagyon muszáj, az olasznak is nekidurálom magamat. – Jiddisül nem beszél? – Már a szüleim sem beszéltek. A dédszüleim egymás közt jiddisül beszéltek, de magyar iskolába jártak. A nagyszüleim nemzedéke teljes egészében magyar iskolába járt, mert ők az Osztrák–Magyar Monarchiában szocializálódtak, városi környezetben éltek vagy ahhoz közel. A parajdi nagyapám az Országos Magyar Párt parajdi részlegének volt a tagja, asszimilált magyar zsidó, magyar könyvtárral, amit a csendőr csak úgy írt be, amikor nagyapámékat behozták a gettóba Vásárhelyre és vagyonzárlatot rendeltek el, hogy „valami könyvek”. Szinte látom, mérgesen nyálazta meg a tintaceruzáját. Sebestyén Áron nagyapám a magyar úri kaszinóba járt, s úgy viselkedett, úgy kártyázott, mint egy magyar úr – úgy is kártyázta el a vagyonát. Spielmann nagyapámnak olvastam a leveleit, az első szót vagy a címzést még héber betűkkel jiddisül írta, de már ő sem beszélt. Amikor a barátaim, a velem egykorúak kimentek Izraelbe, akkor mindenki alapszintről kezdte az újhéber tanulását. Meg kellett tanulni írni-olvasni. – Térjünk át az irodalomra. – Nagyon későn indultam, kortársaim már első kötetüket adták ki. Sosem készültem írói pályára. Kolozsvári egyetemista voltam, amikor az Echinoxban közöltem Sebestyén Mihály néven. Ez volt édesanyám leánykori neve, s azért vettem fel, hogy ne legyen az apámé, akiről azt mondták volna: biztos ő segítette be az irodalomba… A Gaál Gábor-körben Láng Gusztávtól tanultam rengeteget. Ezen a körön ismertem meg Király Lacit, Kenéz Ferit, gyakorlatilag a második Forrás-nemzedéket. Folyamatosan publikálni 1970-ben kezdtem, amikor a televízióhoz kerültem. A Hét főszerkesztője, Huszár Sándor megkért, hogy francia és angol lapokból szemlézzünk tudományos híreket, meg mindenféle szenzációt. Ez nagyon jó iskola volt, mert megtanultunk tömören fogalmazni, megtanultuk a közírást. A tévénél Bodor Pál tanított erre. Amikor hazakerültem, az Igaz Szó felkért, hogy frissen megjelent történelmi és irodalmi kiadványokat szemlézzek. Ezek mind jó ujjgyakorlatok voltak. – Mikor jelent meg első kötete? – 1981-ben a Kriterionnál, Bethlen Gábor levelei címmel. A Tékában találtam egy 1626-ból való, a székelykeresztúri Unitárius Gimnázium levéltárából származó, aláíratlan levélrészletet, amelyről sejteni kezdtem, hogy Bethlen Gábor kancelláriáján született. Elkezdtem nyomozni, végül feltevésem valósnak bizonyult. Akkor épp jó hátszelet kaptam: Bethlen Gábor születésének 400. évfordulóját az RKP itthon engedélyezte. A Kriterion jelentette meg. Salamon Anikó és Kiss András volt a szerkesztő, a szaklektor. – Milyen emlékei vannak még könyvtárosi éveiből? – Egy összejövetelen megismerkedtem egy Rothmann Liviu nevű fickóval, aki azt mondta, hogy a Bukaresti Nemzeti Könyvtárban dolgozik, de készül kivándorolni Izraelbe, s hagyna rám egy feladatot. Megmutatott egy könyvet, ami a romániai zsidók történeti okmánygyűjteménye II. kötetének készült. Mondta, hogy a középkorral kellene folytatnom. Néhány emberrel nekiálltunk és megcsináltuk. Román nyelven két kötetben jelent meg, ’84-ben és ’89-ben. Akkor ismerkedtem meg a főrabbival, Moses Rosennel, akinél ravaszabb politikussal aligha találkoztam életem során… – Miért mondja ezt? – Egyszer azt kérdeztem tőle: Excellenciás uram – mert így kommunikáltunk –, mit csináljak azokkal a dokumentumokkal, amelyekben a zsidók nem éppen a legpozitívabb színben tűnnek fel? Kérdően tekintett rám. Mondom, hogy Iorgának vannak olyan okmányközlései, amelyekben a zsidók váltót hamisítottak. Azt mondta: maga ne törődjön ezzel, fiatalember! Azt úgy kell beállítani, hogy a zsidók már akkor olyan jól tudtak írni, hogy váltót is hamisíthattak… – Több évig tanított egyetemen és főiskolán... – 1990 után többen felkértek, hogy tanítsak náluk. A Babeş–Bolyai egyetemen könyv- és írástörténetet, a színművészeti akadémián művelődéstörténetet, a Sapientián hasonló tantárgyat, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen pedig apám örökében még orvostörténelmet is oktattam. Közben meséltem, valami mást adtam, mint a szokott lexikális tudásanyag. A jövendő értelmiségi munkához adtam módszertani bölcsességet. A visszajelzések szerint nem volt teljességgel haszontalan… – Kitől örökölte csodálatos humorérzékét? – Apámtól és anyámtól. Mesélő emberek voltak, és számos történetük volt, amelyek csattanóra végződtek. Nem utolsósorban, ha akarja, etnikai vonás is. Azt mondják: az olyan kisebbségek számára, amelyek mögött nem áll erő, ott van a humor. A verbális erőszak a hatalommal szembeni ellenállást bizonyítja. – Mennyire kell a humor a hétköznapi életben? – Nagyon! Fegyver, túlélési lehetőség, életkedvcsináló és a szociális kapcsolatokhoz elengedhetetlen segédeszköz. Fontos az írásban, a közírásban, túl komor a közélet. A humor velejárója az emberi nemnek, ugyanis az ember az egyedüli lény a földön, amely tud nevetni. Egy jó poén nagyon sokat lendít az élet minőségén. – Könyveit tekintve, az utolsó években a helytörténeti munkák vannak túlsúlyban. – 2007 óta intenzíven foglalkozom helytörténettel. Szeretném rendezni azt az eseménytömeget, ami az idők kezdetétől 1989-ig történt Vásárhelyen. A nyomtatásban megjelent adatokat gyűjtögetem, rostálom, méregetem, ezeket kellene időrendbe szedni, beosztani és az olvasók asztalára tenni. Ez egyfajta kronológiai segédkönyv lenne, ami csomó embernek megkönnyítené a munkáját. Gondolok a művészettörténészekre, helytörténészekre, építésztörténészekre, életmódkutatókra, művészekre. Fontos, hogy az ember mindent tudjon a szülővárosáról. És azért ’89-ig, mert akkor véget ért a 20. század. Tehát egy rövidített 20. századról van szó. – Hogy értsem? – Mert sűrítve megtörténik benne minden, ami megtörténhet, a két világháborún kívül el a szocializmus bukásáig. 1989. december 31-én beköszöntött egy más rendszer. Politikailag és kulturálisan is egy új világ kezdődött, az emberek elkezdtek másként gondolkodni, másképp beszélni. Egymásról is beszélhetünk félelmek nélkül, mert megszűnt, ha úgy tetszik, öt évszázad félelme. Jártatom a pörös számat, mert jártathatom, mondom a magamét, mert mondhatom, hathatok másokra, mert hatni tudok, ötleteket adhatok és kaphatok, szabadon informálódhatok, utazhatok, kinyílt előttem a világ. És a XXI. században a történések még csak most kezdődtek el. Ami ’89-ig történt, arról többé-kevésbé tudjuk, hogy milyen kifutása van. Kell a perspektíva, amiben az ember az eseményeket szemléli. – Ezt hogyan értelmezi Marosvásárhely esetében? – Vásárhelynek nincs várostörténete. Egy modern várostörténete van, amit Pál-Antal Sándor írt, de az 1848 előtt megáll. Utána annyi a történés, hogy PAS is azon gondolkodik, hogy 1918-ig vinné a kötetet, mert akkor is volt egy jelentős paradigmaváltás. Akkor kezdett el többségi létünk sorvadni, s ez a sorvadás a mai napig tart. De ezt meg kell írni! Az én Időtáram ebben segít(het), mert megadja az összes mérföldkövet. A várostörténet nemcsak a nagy eseményeket jegyzi, hanem a kicsiket is. 1903-ban pl. a Singer varrógép képviselője lejön Marosvásárhelyre, s az összes boltot ellenőrzi, nem árulnak-e hamis portékát boltjukban. Az apróságok is érdekelnek, a köztisztaságtól a köztudatig. Kész van hat kötet, meg is jelentek, most állítjuk össze segítőtársammal, Diamantstein Györggyel a hetediket. Eddig összesen több mint 6000 oldalról van szó. – Mi van a fiókban, mit szeretne megjelentetni? – Makkai Sándornak a Bethlen Gábor lelki arca c. kötetét, amely 1929-ben jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában, és azóta sem. Erre be is adtam a pályázatot, remélem, támogatják. Egy emlékirat, amit Berzenczey László, a szabadságharc kormánybiztosa hagyott az utókorra, ennek első része 1867-ben jelent meg Vásárhelyen. Bözödi György kutatta fel az eredeti változatot, ott maradt a Kriterionnál, sohasem adták ki. Van még egy fordításom, 600 oldalról van szó, amit Sorin Mitu kolozsvári történész írt: Transilvania mea. És közben felfedeztünk egy kis könyvecskét, amit egy unitárius lelkész írt az 1843-44-es bukaresti és óromániai utazásáról. Ebben a bukaresti és a havasalföldi magyarok sorsáról ír. – A sok elfoglaltság mellett marad még idő a napi sajtóra is. Gondolok elsősorban a Csütörtöki kimenőre, amit szeretnek, várnak az olvasók. – 2001-ben Makkai János főszerkesztő és Nagy Miklós Kund kért fel, hogy töltsek meg egy állandó rovatot. Én akkor a csütörtöki napot választottam, mondván, hogy volt nekünk egy idős házvezető nénink, aki 1929-től ’82-ig szolgált nálunk. Ágnes nevelte apámat, engem és az öcsémet is. Ő mondta, hogy Vásárhelyen kétféle cselédlány van: a szerdai cselédlányok és a csütörtöki kimenőben a „nájlonmarik”. Emezek nem szeretnék, ha cselédlánynak néznék, s ezért nem a szerdai kimenőnapot kérik a naccságától, hanem a csütörtökit. És nem a cselédoldalon sétálnak, hanem a másikon. A cselédoldal a főtérnek az Apolló előtti része, ők a másik oldalon sétáltak, a rendőrség oldalán. Ebből kifolyólag úgy gondoltam, hogy az enyém legyen a csütörtöki kimenő… Így született meg és így él tizenhetedik éve, sosem maradt ki; nemrég New Yorkból küldtem át a heti penzumot, ott voltam a feleségemmel. – Egy fölöttébb aktuális téma: a migránsok érkezése és befogadása. Hogyan látja ezt történészként, európai magyarként? – Az európai népek nagy többsége, akár a germánokat veszem, akár a latinokat, így vagy úgy egyszer bevándorolt erre a földrészre. Az más kérdés, hogy 1000 év alatt kialakítottak egy összefüggő, működő kultúrát. Most jön egy olyan társaság, amelyik minden formában különbözik tőlunk. Az nem baj, hogy különbözik, az jó dolog, az a baj, hogy ezek az emberek nem hajlandók, nem is akarnak hallani arról, hogy megváltozzanak, illetve valamit is elfogadjanak abból, ami számunkra fontos. Márpedig nemkívánatos az ellenség ittléte. Ezek az emberek Kelet felé imádkoznak, de Nyugatra vágynak, ma még ellenségesen viszonyulnak hozzánk, látjuk: hosszú ideje asszimilált hitemberek, akik nem találják meg a helyüket, egyszerre és hirtelen felfedezik gyökereiket, a nem európai gyökereiket, és egyetlen ideológia nevében hajlandók-képesek gyilkolni és öngyilkosok lenni. Ez a fajta magatartás nem Európára vall! A migránsok csak akkor számíthatnak az európaiak jóindulatára, ha hajlandók a minimális befogadásra, arra, hogy elfogadjanak bennünket úgy, ahogy vagyunk. Én nem azt mondom, hogy mi vagyunk a létező világok legjobbika, de valószínű, ez a fajta demokrácia, amit kitaláltunk magunknak, európaiaknak, ez még mindig a legjobban működő modell. Az összes többi modell előbb vagy utóbb felrobban. Itt ez a modell működik! Én romániai magyarként azt mondom, hogy nekünk az jó, hogyha itt demokrácia van, s abban bízom, hogy hamarabb fogunk megegyezni a románokkal, mint teszem azt, a migránsokkal. – Díjak, elismerések... – Kaptam egy Mikes Kelemen-díjat a hollandiai Mikes-körtől, kitüntetett a megyei tanács, EMKE-díjat kaptam, három Látó-nívódíjat, és havonta kapom a… vízdíjat. – Most beszéltünk a humorról… Kedves Sebestyén-Spielman Mihály, Isten éltesse sokáig! Mit kérne a jó tündértől, ha találkozna vele Marosvásárhely utcáin? – Elsősorban azt kérném a jó tündértől, hogy hosszabbítsa meg az életemet addig, ameddig a feladatomat be és el tudom végezni. És ehhez adjon annyi szellemi frissességet, mint ami akkor volt, amikor 40 éves voltam. S nem utolsósorban azt kívánnám: ne lássam szenvedni szeretteimet, ne okozzak nekik szomorúságot. Lássam a kis unokáimat az érettségi előtt elballagni. Idehaza. Nem az Antillákon. – Úgy legyen! Székely Ferenc / Népújság (Marosvásárhely) 2017. augusztus 17.Wesselényi Kata: egy nagyasszony életpéldájaHithű feleség, anya, gazdasszony, bőkezű mecénás, könyvgyűjtő, építtető, művelődéspártoló – mindezeket és sok egyéb szerepet töltött még be családja, közössége életében a 18. század második felében élt gróf Rhédei Zsigmondné hadadi báró Wesselényi Kata. A saját korának krónikása által is kevéssé ismert erdélyi nagyasszony jellemének főbb vonásai, életútjának meghatározó elemei Deé Nagy Anikó könyvtáros, könyvtártörténész kutatómunkájának köszönhetően felszínre bukkantak a múlt homályából; a feldolgozott hagyatékból olyan keresztyén nő alakja rajzolódott ki, akinek erkölcsi magatartása, értékrendszere, közösségének igényeire nyitott tevékeny élete mérceként és követendő példaként szolgálhat a ma embere számára is. Hadadi báró Wesselényi Kata, egy hitben élő református asszony címmel jelentette meg a Kriterion Könyvkiadó az idei Kolozsvári Magyar Napok alkalmából a jól átlátható, olvasmányos, tanulmány- és forrásközlő kötetet. – A Teleki Tékában bejárta a könyvtárosi ranglétra összes fokozatát, az erdélyi köztudat pedig joggal a könyvtáralapító Teleki Sámuel monográfusaként tartja számon – mondta a Bocskai-házban tartott, szerdai könyvbemutatón Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának dékánja. Hadadi báró Wesselényi Kata (1735–1788) a könyvtáralapító feleségének, gróf iktári Bethlen Zsuzsannának nagynénje volt, fontos szerepet játszott életükben, illetve azzal, hogy marosvásárhelyi házát unokahúgára hagyományozta, maga is nagymértékben hozzájárult a hatalmas értékké teljesedett közkönyvtár megteremtéséhez. A Teleki család levéltári hagyatékának vizsgálatára összpontosító kutatói munkásságból szükségszerűen adódott a Wesselényi Katának emléket állító, életét szakszerűen feldolgozó kötet – összegezte Tonk Márton. Felhívta a figyelmet arra, hogy ennek a református nagyasszonynak az életvitele, magatartásformái sok szempontból egyeznek a 18. század első felében élt, úgyszintén mecénási, művelődéspártoló tevékenységéről nevezetes árva Bethlen Katáéval. Édesapja, az elhunyt Tonk Sándor történészprofesszor az árva Bethlen Kata önéletírásához írta: „[…] példáján, életírásán keresztül lelünk bepillantást abba a korba, életformába, amelyben egykor élt nagyasszonyok a világ legtermészetesebb módján, Isten iránti alázattal tették azt, amit tenniök kellett, gondoskodtak a rájuk bízott lelkekről, építettek templomot és iskolát, őrködtek az erkölcsök felett […]” Ezek a gondolatok ugyanúgy illenek Wesselényi Katára is, ez a szellemiség tükröződik a hozzá kapcsolódó dokumentumokból – hangsúlyozta a dékán. A kötet monográfiaszerű kollázs, önálló tanulmányok gyűjteménye, amelyeket kötetté csiszolt a szerző – állapította meg méltatásában Buzogány Dezső, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet professzora. Az elmúlt néhány évtized történeti kutatásai alapján egyre inkább körvonalazódik, hogy az elmúlt századokban a főrangú férfiak és nők között egyenlően oszlottak meg a sajátos társadalmi feladatok; így magasztosul a ház asszonya a hátország héroszává, aki, ha szükséges, akkor kertész is, patikus is, szervező is, kulturális menedzser is – hangsúlyozta Buzogány Dezső. Ilyen lehetett a feldolgozott hagyaték alapján Wesselényi Kata, aki szerteágazó munkával uralta a családanya, a ház asszonya szerepét, ő tartotta össze az udvar egész közösségét, és szélesebb körben is sokrétű feladatokat vállalt, az egyházakat klenódiumokkal, kegytárgyakkal, s nem utolsósorban jelentős pénzösszegekkel is támogatta – tette hozzá. A református nagyasszony ugyanakkor kitartott hite mellett egy olyan korban, amikor az „nem volt divat”, a főnemesség jelentős hányada katolikus vallásra tért át, részben azért is, hogy a politikai életben előbbre jusson – hangsúlyozta. Egyetlen gyermekét is ebben a mélyen gyökerező, a reformáció alapvető téziseire épülő keresztyén szellemiségben nevelte. A kötet hat nagyobb fejezetből épül fel; az első a Deé Nagy Anikó által imanaplókként meghatározott, 1751–1786 között leírt, prózai és verses imádságokkal foglalkozik, amelyek több helyütt naplószerű bejegyzéseket is tartalmaznak. A második fejezetet a Wesselényi Kata által gyarapított, formált erdőszentgyörgyi Rhédei-kastélykönyvtárnak, a harmadikat a bárónő szakácskönyve, háztartásvezetési tanácsai ismertetésének szenteli a szerző. A negyedik fejezetben Wesselényi Katának unokahúgához, gróf iktári Bethlen Zsuzsannához írott levelét, az ötödikben a bárónő halála kapcsán, Jósika Antalnak a Teleki Sámuelhez írott levelét közli Deé Nagy Anikó, az utolsóban pedig verses halotti búcsúztatójából olvashatunk részleteket – ismertette a professzor. Mellékletként megtalálható a kötetben a Teleki Tékában őrzött imanaplók jegyzéke, könyveinek katalógusa is. Wesselényi Kata lelkiségét elsősorban imádságai tükrözik – ezek nemcsak önsanyargató önostorozások, hanem komoly dogmatikai tartalmú elmélkedések, követik a műfaj korabeli szabályait, érződik rajtuk a hitvallásos kálvinizmus hatása – állapította meg Buzogány Dezső. Van olyan ima, amelyet – saját bevallása szerint – a 140. zsoltár „nótájára” írt, elképzelhető, hogy maga is énekelgette saját szövegeit, talán remélte, hogy valamikor a református énekeskönyvbe is bekerülhetnek – jegyezte meg a professzor. A közönség Buzogány Dezső, leánya és kisebbik fia jóvoltából meg is kóstolhatta Wesselényi Kata szakácskönyvének 8. tételeként jegyzett „Mondola ostyát”, amelyben a mandulát ugyan dió helyettesítette, de 18. századi recept alapján készült… Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke megállapítása szerint a báró Wesselényi Katához hasonló nagyasszonyokra a mai társadalomnak is nagy szüksége van; úgy vélte, imanaplói hitelesen kegyes stílusukkal ma is megragadó olvasmányok, és bizony van olyan köztük, amely gyönyörű bűnbánati énekként szerepelhetne az énekeskönyvben. A könyvet méltatta Németh Zsolt, a Magyar Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke is, hangsúlyozva: bámulatos, mi minden fért bele Wesselényi Kata mindennapi életébe, aki már 23 éves korában megözvegyülve átvette a családfő, a gazdaság vezetőjének szerepét is. Életpéldája jól mutatja, egész életét Isten színe előtt élte. Rendkívül megviselte egyetlen fiának elvesztése, halálát bibliai metaforákban értelmezte, de erős hite révén újra fel tudta venni életének, feladatainak fonalát. – Ennek a puritán szellemiségű, tiszta életű asszonynak minden írása eleven és személyes, alakjában egy korszaknak a nőideálja körvonalazódik. Mindamellett, ne egy letűnt kor személyiségét lássuk benne, hanem a követendő példát – emelte ki Németh Zsolt. A reformáció 500. évfordulója számos lelki, szellemi és politikatörténeti gondolatot hozott felszínre; a magyarság, Európa megújulása ma is imádsággal kezdődik és a tevékeny, hasznos, másokról gondoskodó életvitelben folytatódik – jegyezte meg a politikus. – A Reformáció Emlékévének ünnepi megnyitóján elhangzott gondolatokat hallgatva arra jöttem rá, hogy egyetlen asszony neve sem hangzott el… Eszembe jutott akkor, hogy éveken át csodáltam egy asszonyt, hadadi báró Wesselényi Katát, akiről nagyon keveset tudott a szakirodalom – mondta el Deé Nagy Anikó. Megtudtuk, levéltári kutatásai során egyre több adat került felszínre a mélyen vallásos, mindennapjait állandó munkával töltő erdélyi nagyasszony érdekes, sokoldalú egyéniségéről. A szerző feldolgozta életrajzi vonatkozásokat tartalmazó verses imádságait, vizsgálta könyvgyűjtő szerepét, átírta szakácskönyvét, amelyből a 18. századi erdélyi háztartás munkáinak sokasága is megismerhető. Wesselényi Kata nagyon fiatalon megözvegyült, majd egy pestisjárványban egyetlen zsenge korú fiát is elvesztette. Az imanaplóban foglaltakból kiderül, hogy halála miatt az egeket ostromolta fájdalmával, de az is kiolvasható belőlük, hogyan nyert aztán vigasztalást hitéből, folytatta életét, tett továbbra is a közért – hangsúlyozta Deé Nagy Anikó, maga is csatlakozva a kötet méltatóinak álláspontjához, miszerint ez a családért, hazáért cselekvő nagyasszony a 21. század emberének is modellként szolgálhat. Zay Éva / Szabadság (Kolozsvár) 2017. szeptember 23.Nem csak tanítani, nevelni is kell (Posztumusz interjú Szilágyi Pál matematikussal)Szaktudása, felhalmozott vezetői tapasztalata, de mindenekelőtt saját lelkiismerete jelölte ki számára az utat. Dr. Szilágyi Pál matematikussal, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem néhai rektorával természetesen nemrég bekövetkezett halála előtt beszélgettünk. – Azt tartják önről, hogy soha nem lesz tipikus nyugdíjas. Éppen ezért kezdjük azzal: mivel tölti nyugdíjas napjait? – Van egy kertem, amelyet nagyon szeretek ápolgatni, a vele való törődés amolyan nyugodtságpirulaként hat rám. Sajnos, egy ideje nem tudok olyan rendszerességgel kijárni, ahogy szeretném, s amire a kertnek is szüksége lenne. Igyekszem hasznossá tenni magam, tanácsosként segíteni utódom, Dávid László rektor munkáját is. A kapcsolatunk nagyon jó, én elmondom a meglátásaimat, de nem várom el, hogy mindig annak megfelelően döntsön. Annak idején még otthon arra tanítottak, hogy mindig a saját feladatomat végezzem, amit pedig nem tudok befolyásolni, azon ne emésszem magam. Feladatom van bőven, a Bolyai, a Babeș–Bolyai és a Sapientia történetéről rengeteg összegyűjtött anyag vár feldolgozásra. Mert hát egyikük sem volt sétagalopp. – Ha már szóba került az otthon, a Kolozsváron töltött hat évtized után hogyan él Tasnád az emlékeiben? – Élénken, mint minden emberben a saját szülőhelye. Régi kisváros, amelyet korábban főleg magyarok és svábok laktak, és bár a románok ma már a lakosság felét adják, magyar jellegét még mindig őrzi. Sajnos, a rendszerváltás után az ipar tönkrement, a mezőgazdaság épp csak döcög, a város korántsem fejlődött az adottságainak megfelelő mértékben, illetve ahogyan megérdemelte volna. Mindig emlékezni fogok a dombra épített református templomra, amelynek tornyából tiszta időben jó messzelátóval Debrecenig el lehetett látni. És hát a szülővárosomhoz kötődik édesapám és nővérem Szovjetunióba való deportálása is. A sváb lakosságot szinte testületileg közmunkára vitték, de hogy a magyarok arányát is csökkentse, a román jegyző a római katolikusok jó részét is a svábok közé sorolta. – Közel ötven éven át a Babeș–Bolyai Tudományegyetem különböző struktúráiban tevékenykedett, az egyetem magyar tagozata az ön rektorhelyettessége idején tett szert részleges önállóságra. Nehéz harc volt? Ki lehetett hozni belőle a maximumot? – Az egyetem vezetősége igazából csak azt ellenezte, hogy olyan struktúrát hozzunk létre, amely törvényileg elismert döntéshozatali joggal rendelkezik. Azt viszont a végsőkig. Ezt ellensúlyozandó a BBTE magyar dékánhelyetteseivel havonta találkoztunk, és korántsem titokban: mondhatni demonstratív célzattal ugyanabban a szenátusi teremben tartottuk a gyűléseinket, ahol az egyetem nagy szenátusa is. Tudományos ülésszakokat rendeztünk, rendszeres szervezeti életet éltünk. Folyamatosan tapogatóztunk, hogy a tanárok miképpen képzelik el a magyar tagozat kialakítását. Szinte egyöntetű volt a vélemény, hogy az oktatás vonatkozásában teljesen önállóak legyünk, a tudományos kutatásban azonban igyekezzünk a legszélesebb együttműködésre, hiszen abból mindenki csak nyerhet. A magyar tagozat fejlesztése amúgy szinte korlátlanul folyhatott, új szakokat indíthattunk, növelhettük a diáklétszámot. – Az aktív sapientiás korszaka csak a BBTE-től való nyugdíjazása után kezdődött. Etikai kérdésként kezelte a dolgot, vagy ennyire hűséges típus? – Mindenből volt benne egy kicsi. A BBTE-n 2003-ig tanítottam, de a kezdetektől, azaz 2000-től tagja vagyok a Sapientia Alapítvány kuratóriumának. A Babeș–Bolyain nem csak professzor voltam, néhány éven át dékánhelyettes és rektorhelyettes is, Andrei Marga rektor oktatási miniszternek való kinevezését követően három hónapon át megbízott rektorként is tevékenykedtem. Rektorhelyettesként a teljes egyetem – mindhárom, a román, a magyar és a német tagozat – oktatási folyamatáért feleltem. Szakmai szempontból rendkívül fontos periódus volt, hiszen Románia akkoriban készült az EU-s struktúrákhoz való csatlakozásra, bevezettük a kreditrendszert, besoroltunk a bolognai folyamatba. Tulajdonképpen az akkor megszerzett tudásom, tapasztalataim okán kértek fel a Sapientia megszervezésében való részvételre. – Neve immár az idők végezetéig ott szerepel a Sapientia történetének első soraiban. Milyen kihívásokat jelentett átnyergelni egy – az elődjét is figyelembe véve – évszázados beágyazottságú egyetemről egy alakulófélben lévő intézményhez? – Nagyon szép, ma már talán azt is megkockáztatom, hogy történelmi küldetés volt. Az egyetemszervezés „titkait” ismertem, annak is hasznát vettem, hogy Andrei Marga rektorsága idején a BBTE nemcsak a nyugat-európai, amerikai, illetve más földrészek egyetemei felé nyitott, hanem Magyarország felé is. Kapcsolataimat felhasználva, a tudományos együttműködésen túl baráti kapcsolatot is kiépítettünk a Kárpát-medence magyar egyetemeivel. Ebbe az együttműködésbe a román kollégákat is bevontuk, így elejét tudtuk venni annak az esetleges gyanakvásnak, hogy mit is keresünk mi magyarországi egyetemeken. Annak köszönhetően pedig, hogy a Magyar Professzorok Világtanácsának alelnöke voltam, nemcsak a magyarországi, de máshol tevékenykedő magyar egyetemi oktatókat is megismertünk, de mi, erdélyiek is sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. – Bár az induló magyar egyetemmel kapcsolatos kezdeti bizalmatlanság ma már a múlté, az azért talán önt is meglepte, hogy a Sapientiára 2001-ben meghirdetett első tanári versenyvizsgán 57 helyre 135-en jelentkeztek. Mivel magyarázta ezt a váratlanul nagy érdeklődést? – Igazából ez volt az első visszaigazolása annak a hatalmas várakozásnak és elszántságnak, amely az erdélyi magyarság számára létrehozandó egyetemi hálózatot övezte. Nagy vonzerőt jelentett, hogy olyan intézmény körvonalazódott, amely nem a román állam fennhatósága alá tartozik, amelyet mi irányíthatunk, céljait magunk jelölhetjük ki és szolgálhatjuk. A Sapientia Alapítvány statútumában tételesen szerepel, hogy nemcsak tanítani akarunk, hanem nevelni is. Ez megragadta az embereket, mert amúgy egyáltalán nem törvényszerű, hogy egy jó szakember a nemzet érdekében is hajlandó energiát áldozni. Sok magyar fiatal értelmiségi ugyanakkor egyetemi karrier építésére is lehetőséget látott egy, a megszokottnál dinamikusabb rendszerben. – Milyen területen kellene érvényesülnie leginkább ennek a fokozott dinamizmusnak? – Szerintem a hazai magyar nyelvű felsőoktatás legnagyobb gondja a pedagógusképzés. Annak idején a Bolyai Egyetemen az ország legjobb pedagógusképzése zajlott, amit nemcsak szakmai, sokkal inkább lelkiismereti kérdésnek tekintettek. Az egyetem olyan tanárokat volt képes adni az iskoláknak, hogy azok mintaszerűen működhettek, és olyan diákokat küldhettek az egyetemekre, akik bárhol megállták a helyüket. A mai tanárképzés messze nincs ezen a színvonalon, nem beszélve arról, hogy a pedagógusokat nem becsülik meg eléggé, nem fizetik meg őket. Pedig itt veszíthetünk a legtöbbet, hiszen nemcsak az a kérdés, hogy lesz-e, aki elvégezze a munkát, hanem lesz-e, aki fejleszteni, irányítani is tudjon. Mindez 25–30 éven belül nagyon meg tudja bosszulni magát, az első jelek máris feltünedeznek. Ez a folyamat nemcsak az egyetemek működését, hanem az egész társadalmat befolyásolja, ezért aztán sürgősen tenni kell az ügy érdekében. Olyan szakokkal gazdagítani az erdélyi magyar felsőoktatást, amelyeken még nem folyik magyar nyelvű képzés. Ha például Székelyföldnek nem adunk megfelelő képzettségű szakembereket, anyagi támogatást a térség adottságainak kihasználására, elszegényedik, aki pedig elszegényedik, az eladja a földjét. Így veszíthetünk el valamit, amit minden további nélkül meg tudnánk tartani. Ha mi, egyetemi szférában dolgozók nemcsak egzisztenciális, hanem lelkiismereti kérdésnek tekintjük a munkánkat, nagyon sokat tehetünk az előrelépés érdekében. – Mit ígér ma e tekintetben a több mint tizenöt esztendős Sapientia? Elégedett vele? – A ténnyel, hogy önálló magyar egyetemet építettünk fel Romániában, csakis elégedett lehetek. Szakmai szempontból kevésbé, jóval többet is megvalósíthattunk volna. Mentségünkre szolgáljon, hogy merőben új feladatnak kellett eleget tennünk azzal, hogy az egyetemi múlt, egyetemi tapasztalattal rendelkező oktatók nélküli Csíkszeredában például mindent a nulláról kellett kezdeni. Kolozsvárhoz, Marosvásárhelyhez hasonló egyetemi központban aránylag könnyebb volt egyetemi szellemiséget megvalósítani. Az első rektor, Tonk Sándor halála után szervezetileg is letisztultak a vizek: a szenátus az egyetem oktatási és kutatási feladataival foglalkozik, a kuratórium pedig anyagi jellegű és alapvető kérdésekben dönt. Ezen az úton kell tovább lépegetni, a politikától pedig megpróbálni minél távolabb maradni. Még akkor is, ha néha a segítségére szorulunk. SZILÁGYI PÁL Tasnádon született 1933. június 18-án, 2017. szeptember 16-án hunyt el Kolozsváron. A Bolyai Tudományegyetem Matematika–Fizika Karán diplomázott 1954-ben, ahol tanársegédként folytatta tevékenységét. 1963-ban szerezte meg a matematikatudományok doktora címet. 1996 és 2000 között rektorhelyettesi tisztséget töltött be a BBTE-n, onnan ment nyugdíjba 2003-ban. 2000-től lett tagja a Sapientia Alapítvány kuratóriumának, 2003 és 2007 között a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora volt, majd a kuratórium alelnöke. A Magyar Professzorok Világtanácsának alelnökeként és a Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának tagjaként is tevékenykedett. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület tiszteletbeli tagja. Díjak, kitüntetések: a Magyar Köztársaság Kisebbségekért díja (2000), az MTA Arany János-érme (2002), a Sapientia EMTE Bocskai István-díja (2013), a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje (2015). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. szeptember 29.Tárlat nyílik Berde Mária írónő és Berde Amál festőművész pályaképéről KolozsváronKülönleges, Berde Mária írónő és Berde Amál festőművész munkásságát bemutató tárlattal nyílik meg Kolozsváron a Református Múzeum időszakos kiállítóterme szombaton a Bocskai (Avram Iancu) tér 13. alatt, 14 órát követően – közölték a szervezők. A rendezvény a reformáció 500. jubileumát ünneplő kincses városbeli rendezvénysorozat része. A tárlat a művész-testvérpár, R. Berde Mária és Dóczyné Berde Amál pályaképét ábrázolja okmányok és műalkotások, valamint riportok segítségével, és az „isteni ingyen kegyelem” ajándékát hivatott bemutatni. A szervezők azt írták, a Berde család tagjai az évszázadok során a haza, az egyház, a tudomány és a művészetek terén alkottak maradandót. Nem véletlen, hogy a kálvini tanok közül a legfontosabb a Berde Mária és Amál gondolatvilágában az, hogy a hithű, elvhű élet a kiválasztottság jele. Tehetségük az „isteni ingyen kegyelem" ajándéka, amelynek gyümölcsöztetése kötelesség, nem egyéni érdem, ugyanakkor a kijelölt úton való megtorpanás istenkísértés. „A reformáció egyik legszebb gyümölcse a protestáns lelkészcsalád. Kató Béla főtiszteletű püspök úr kiemelte annak az 1629-ben minden felekezetre kiterjesztő Bethlen Gábor-féle nemeslevélnek a jelentőségét, amely lehetővé tette, nemesi rangra emelte az erdélyi protestáns (lutheránus, református, unitárius) lelkipásztorok fiú- és lányutódait: »A lelkipásztor az ordináció révén korábban is a nemesség közé számláltatott és privilégiumai kiterjedtek családjára is.« Bethlen intézkedése példátlan volt a korabeli Európában, hiszen – ahogy Tonk Sándor fogalmaz – egy latens értelmiségi réteget tett a rendi jogosultságok birtokosává. Közülük került ki a kollégiumok diákságának közel harmada, nagyban emelve ezzel az oktatás színvonalát. A nagy fejedelem nemeslevele az erdélyi művelődéstörténet egyik meghatározó elemévé tette a református értelmiségi dinasztiát. Ezek a dinasztiák túlnőtték az egyház határait, a lelkipásztor édesapa fia gyakran orvos, történész vagy matematikus lett" – idézi a közlemény az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárosát, Ősz Elődöt. A kiállításon bemutatott két alkotó jelentőségéről talán elég, ha azt említjük meg, hogy Szabó Magda ezt írja Berde Máriáról, a Baumgarten-díjas, Corvin-koszorús írónőről: „Aki úgy tud írni, mint egy magyar Burns, ne szidja Seherezádét, mert ráhagyta mesemondó képességét.” Berde Amál „gyönyörű színérző tehetségét" Thorma János, legkedvesebb mestere, így figyelmeztette: „Vigyázzon is jól ezen különösen nagy adományára a természetnek, mert mindent megtanulhat a festő, de ezt az egyet nem igen lehet tanulással elsajátítani senkinek, aki nem született ezzel.” A tárlat Gergelyné Tőkés Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány igazgatója kitartó gondoskodása nyomán született meg, és nem jöhetett volna létre az alábbi intézmények támogatása, együttműködése nélkül: Erdélyi Református Egyházkerület, Erdélyi Református Gyűjtőlevéltár, Sapientia EMT Filmművészeti Szak, Székely Nemzeti Múzeum, nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium. A szervezők köszönetet mondanak a Tőkés és Berde családnak, valamint a leszármazottaknak, akik mind a debreceni, mind a zalaegreszegi, mind az udvarhelyi ágon segítették a kiállítás létrejöttét. A bemutatott mozgóképeket Ambrus Emese operatőr készítette. A kiállítás kurátora Szebeni Zsuzsa színháztörténész, grafikai szerkesztője Szebeni-Szabó Róbert fotográfus. Krónika (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
